Képviselőházi napló, 1910. XIII. kötet • 1911. deczember 1–deczember 23.

Ülésnapok - 1910-317

deczember 19-én, kedden. 413 317. országos ülés 1911 ideáknak és rendkívül értékes megfigyeléseknek egész tömegét vetették felszínre, s a nagy ügyszeretetről tanúskodó ajánlatoknak, a javaslatoknak gazdag tárházát gyűjtötték egybe, és bár a vitát rendkívül kedvessé, változatossá tette a felszólalóknak érvelése, a kik hol megragadó költői hasonlatokkal, hol a számok kérlelhetetlen bizonyítékaival igyekeztekgallitásaik igazát bizonyítani, ajánlataikat támogatni, én előttem mégsem mosódott el egészen és nem tud elmosódni egészen a legutóbb lezajlott nagy országos tanitógyiilések képe (Ugy van! a baloldalon.), a melyeknek impressziói alól emanczipálni magamat alig vagyok képes. Véletlenül vettem részt, t. ház. e gyűléseken, s azt az idegességet, a melyet a tanítók már a gyűlés elején tanúsítottak, őszintén mondva, eleinte olyan ebédelőtti hangulatnak vettem csupán, bár igaz, hogy a tanítók évtizedek óta vannak már ebédelőtti állapotban és nem lehessen tudni, mikor jutnak hozzá, hogy végre egyszer már terítsenek is számukra. Később azonban, a mikor kiült az arczokra az elkeseredettség és az elfojtott szenvedélyek lobot vetettek a szemekben, s a mikor láttam azt a mindenre kész elszántságot, és hallottam azokat az elkeseredett kifakadásokat, a melyekben egygyé olvadt az a 4—5 ezer ember, akkor őszintén megvallva, megdöbbentem, és hajlandó lettem volna magam is elitélni őket, mert hiszen végre is szokatlan látvány volt rám nézve, a ki a tanító urakat, mint meglehetősen hosszú türelmű, békességszerető, nyugodt természetű embereket ismerem ; működésüket is a harmatéhoz szoktam hasonlítani, a melynek mindenki, a ki megfigyeli, csak áldásos hatását látja és gyönyörködve látja, hogy szárazság idején is annyira gyarapszik általa a fű és a termés. Szokatlan látvány, midőn az a harmat vihar alakjában jelenik meg, a mely esetleg pusztít, ront és károkat is okoz. De megtagadtam volna a vért, a mely ereimben pezseg, ha nem találtam volna meg azonnal az enyhítő körülményeket, a melyeket, mondhatom, nem is kellett messze keresnem, mert ott találtam azokat az illetők orczáján, mert hiszen mindnyájukról lerí s mély nyomokat vésett arczukra a nyomor. T, ház ! Lehet beszélni a tanítók munkájának értékéről vagy értéktelenségéről, lehet beszélni, mondjuk, az ő követeléseiknek jogosultságáról vagy kevésbbé jogosultságáról; lehet beszélni arraval óságukról, képzettségük fogyatékosságáról, az anyagnak megfelelő vagy kevésbbé megfelelő voltáról, azonban kétségbevonni annak a rimánkodó könyörgésnek, annak a felkiáltó jajnak az őszinteségét, a melylyel ők helyzetük javításáért folyamodnak, ehhez már, mondhatom, kemény szív kell és én részemről nem tudom eléggé sajnálni, hogy egyik, ugy látszik, talán félreértett kijelentésében közéletünk egyik kimagasló alakja, gróf Tisza István, egy talán elmondott vagy el nem mondott, de esetleg félreértésre okot szolgáltató kifejezéssel (Ugy van ! Ugy van ! a jobboldalon.), theatrálisnak mondotta az ő felvonulásukat; nem hinném, hogy mondotta, de talán nem is így értette, azonban ez mindenesetre alkalmat szolgáltatott arra hogy az elkeseredés ilyen hangokban törjön ki. Es én hiszem, hogy ő méltónak fogja találni azt a testületet, azt az ezernyi és ezernyi tanítót arra, hogy szavainak helyreigazításával vagy megmagyarázásával — hiszen ez nem lesz méltóságán aluli dolog — ennek a sok ezernyi embernek keserűségét enyhítse és nem teszi ki magát annak, ŰO

gy sok-sok szegény tanító a karácsonyünnepi sovány ebédnél hasonló jókat kívánjon gróf Tisza Istvánnak. (Derültség balfelóí.) Én részemről a tanítók minden kívánságát, a melyet ők kifejezésre juttattak, teljesen jogosultnak tartom és esdve kérem a t. házat, méltóztatnék ezeket lehetőleg sürgősen ki is elégíteni. Nem akarom én a nyomort, a melyben ők élnek, ecsetelni; sértőnek találnám rájuk nézve azokat a hasonlatokat, a melyekkel az ő helyzetüket illusztrálni szokás. Nem akarom őket a fegyenczekhez, az utczaseprőkhőz hasonlítani, (Felkiáltások jobbjelöl: Jól teszi!) a mint azt néha klasszikusan színezve egyik-másik szónok meg szokta cselekedni, hanem utalok a paraszti népnek sokszor igazán megmagyarázhatatlan, de mindig keresetlen és találó, bár gyakran kesernyés humorára, a melylyel az jellemezni szokta a tanítót, akkor, midőn a jó étvágynak nonpluszultráját akarván kifejezni, mert már nagyon oda van és nagyon várja az ebédet, azt mondja a magvar, hogy »éhes vagyok, mint egy tanító*. (Ellenmondások a jobboldalon.) Mártonffy Márton : Sohasem hallottuk! Kovácsi Kálmán : En ezt nem ugy találtam ki és nem ugy fogtam, mint a kutya a legyet ezt a tájszólást, én a paraszt nép között élek és szeretem is közelről látni őket (Derültség.) és bizonyára elhiszik, hogy a nép ajkáról lestem el ezt a kifejezést és mikor hallottam, nem örültem neki, és nem tudtam rajta nevetni, mert elszorult a szivem, hiszen tanító fia vagyok magam is, nagyon tudom, hogy igazat mondott az illető akkor, a mikor ezzel a kifejezéssel aposztrofálta a tanítók helyzetét, mert tényleg elhanyagoltabb társadalmi osztálya nemzetünknek nincsen, mint a tanítói kar. Pedig nincs társadalmi osztály, a melytől több feladatot és nagyobb munkát várna, nagyobb igényeket támasztana a nemzet, mint a milyent támasztunk a tanítókkal szemben. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) Egész nemzeti kultúránkat az ő működésükre bazirozzük, ugy-e bár, mondjuk, az egész egyház jövőjét az ő kezükbe teszszük le, hiszen ők tanítják a népiskoláinkban a vallást kizárólag. Mert — restellem elmondani, de tényleg ugy van, — papjaink annyira, mondjuk, — ... Bikádi Antal: Kényelmesek ! Kovácsi Kálmán : . . . talán nem kényelmesek, hanem, mondjuk, annyira el vannak foglalva minden egyébbel, hogy esetleg nem érnek rá egy évben egyszer-kétszer meglátogatni az iskolát, annál kevésbbé érnek rá arra, hogy naponkint egy