Képviselőházi napló, 1910. XIII. kötet • 1911. deczember 1–deczember 23.
Ülésnapok - 1910-310
l öÍO. országos ülés 1911 deczember 11-én, hétfon. 205 a bizonyos nyomást, a melyet mi Németország részéről vámpolitikai kérdéseinkben, különösen az agrárvámpolitikai kérdésekben kapunk, csak oly módon tudjuk kellően kivédeni, ha mi azt mindig Kelet felé ugyanabban a mértékben tovább is adjuk. Ez volt a czélja azoknak a megállapodásoknak, —• a mint azt a t. minister urnak jól méltóztatik tudni — a melyek az állategészségügyi védelemnek szolgáltak, de egyúttal a leghatékonyabb és legfontosabb eszközét képezték mezőgazdasági vámvédelmi politikánknak is. Hát nem ez a bizonyos pár ezer tonna argentínai hus az, a mit minekünk ez az argentínai és tengerentúli husbehozatal kérdése jelent, hanem igenis jelenti ez, a mi mezőgazdasági vámvédelmünk egész komplexusát, a melyet mi az osztrák képviselőház határozata által megtámadva látunk és jelenti ez állattenyésztésünknek és mezőgazdaságunknak egész jövőjét, szóval jelenti mindazt, a mit a minister ur és a kormány meglátni nem akarnak vagy nem tudnak azért, mert az ő látkörüket a napipolitika szükségletei, exigencziái túlságosan szükitik és feszélyezik. Hogy mi mennyivel tisztábban látunk és láttunk ebben a kérdésben, emlékeztetem a minister urat, méltóztassék visszagondolni arra az időre, a mikor mi ennek a 2000 tonnás behozatalnak idején óva figyelmeztettük a minister urat, hogy kár lesz erre a lejtőre rálépni, a melyről csak lesiklás lehet a végzete, hogy kár lesz az elvi alapot feladni, íme, az események, sajnos, nagyon hamar beigazolták előrelátásunkat; ezután a 2000 tonna után következett az a bizonyos sajnálatos Weiskirchner-féle 10.000 tonnás tévedés esete és következett most az osztrák képviselőháznak ez a legutóbbi határozata, a mely egyenesen arra a tényre, hogy a magyar "kormány annak idején a 2000 tonna behozatalát megengedte és hogy belement a rekompenzácziós tárgyalásokba, a melyekről később fogok beszélni, egyenesen erre a tényre alapitja azon határozatának indokolását, a melylyel Magyarország hozzászólási jogát a tengerentúli behozatal kérdésében egyenesen negálja. Ugyanezt az előrelátást, a melyet mi annak idején tanusitottunk itt a házban ebben a kérdésben, tanúsították a magyar gazdatársadalom összes tényezői, ugyanezen előrelátásból folyólag intették és óvták a kormányt és a minister urat, és ennek daczára mi történt ? Folyton lejebb csúsztunk a lejtőn. A 2000 tonnás husbehozatal után jött az a bizonyos annabergi mondjuk — rhapsodia, a mely annabergi követelés dolgában az osztrákok egyszerűen szóba sem álltak velünk, azután jött egy drámai megszakitási jelenete a tárgyalásoknak, a mely után megkönnyebbülten lélegzett fel a magyar gazdaközönség abban a reményben, hogy ezzel már vége van ezeknek a huskérdési tárgyalásoknak, azután jött a kassá—-oderbergi kettős vágánynak a kérdése, a melyet megint osztrák és magyar részről egyszerűen kikapcsoltak a huskérdések sorából és most tartunk a tarifakérdéseknél és az északnak irányuló gyorsvonatoknál, a melyekről feltételezem, hogy ezeket az engedményeket talán lesznek kegyesek az osztrákok nekünk megadni, mert hiszen ennél olcsóbb áron nem is képzelhették sohasem, hogy képesek lesznek áttörni azt a védelmi gyűrűt, a melyet az előző kormányok bölcsessége a magyar agrár vámvédelem érdekében és a vámvédelem körül létesített, {ügy van! baljélől.) Még a nyár folyamán a Magyar Gazdaszövetség feliratot intézett a képviselőházhoz ez ügyben és e feliratban kifejtvén súlyos aggályait az iránt, hogy a mi kormányunk a rekompenzácziós tárgyalásokba belemenjen, a következőket mondta (olvassa) : »A kompenzácziók terére lépni félő azért, mert ezzel feladjuk az elvi álláspontot és mert az eddigi tapasztalatok szerint hasonló tárgyalásoknál Ausztria kezdetben rendszerint előzékenynek mutatkozik, feltételeink teljesítését kilátásba helyezi, mikor azonban sikerült kieszközölnie azt, a mit kívánt, hatalmi túlsúlyánál fogva az igért feltételek teljesítését változó ürügyek alatt elejti. A tengerentúli hus behozatala csak ürügy a magyar mezőgazdaságra nézve fontos vámpoütikai elvnek megtörésére és ha ujabban valamelyes kárpótlást ígérnének is cserébe, azért a magyar törvényhozásnak, aimyi tapasztalaton okulva, nem szabadna feledni stb.<< Ennek az iratnak alján én Darányi Ignácz volt földmivelésügyi minister nevét látom. Az ő éles esze, nagy kormányzati tapasztalata és a viszonyok alapos ismerete mutatkozik abban a kijelentésében, a melyben a rekompenzácziós tárgyalások előrelátható menetét jó előre megvázolta. Hát nem szórói-szóra ugy következett be, a hogy ő mondotta ? Nem igazolja az annabergi követelés és a későbbi tárgyalás azt, a mit ő előre megmondott ? Mert azt föltételezem, hogy kormányunk nem egyszerűen a légből kapta ezt a követelést, hanem hogy bizonyára biztatások történtek és ezekre következett az a kiábrándulás, a melyet Darányi előre megjósolt. Nem tudom, az az eredmény vagy inkább eredménytelenség, a mely előtt most állunk, miben leli az okát. Az osztrákok fentvázolt alkudozási modorának, vagy annak a gerincztelen magatartásnak tulajdonitandó-e, a melyet kormányunk elejétől fogva ebben a kérdésben tanúsít ? De a mikor visszaemlékezem arra, hogy épen akkor, a mikor a tárgyalások közepén tartottak, a mikor a hangulat a legizzóbb volt, a mi minister elnökünk a husiparosok küldöttsége előtt nyilatkozatot tett. . . (Gróf Serényi Béla földmivelésügyi minister közbeszól.) Bocsánatot kérek, minister ur, azt a nyilatkozatot meghallották Ausztriában is és abban a nyilatkozatban a ministerelnök ur épen arra a bizonyos 12. §-ra czélozva ezeket mondotta (olvassa) : »Ha mindjárt bizonyos időben történt is olyan rendelkezés, a mely ma már nem tartható fenn, — ez az a 12. §. — nem szabad csak azért, mert valahol egy paragrafus van, azt váltig fentartani, ha mindjárt a másik oldalon az emberek éheznek is miatta, ha-
