Képviselőházi napló, 1910. XIII. kötet • 1911. deczember 1–deczember 23.
Ülésnapok - 1910-310
310. országos ülés 1911 deczember ll-en, hétfőn. 199 Tan ugyan felvéve a költségelőirányzatban tenyészállatok díjazása stb. czimen az idén 200.000 koronával több, mint tavaly, s a költségvetés indokolása szerint e 200.000 korona többlet anyaállatok beszerzésére fog fordíttatni. De ez olyan dolog, mintha valaki kalappal akarná kimerni a tengert. Az idén a kormányhatóság 2 milliós áldozatával megkezdték a gazdák a jószágimportot. Ezt most folytatni is, sőt fejleszteni is 200.000 koronával nem lehet. Nekem az a meggyőződésem és ebben nekem minden jószágtenyésztő igazat fog adni — hogy ha mi csak apaállatok beszerzésére áldozunk, de az anyaállat-állományt friss fajállatokkal nem nemesitjük, akkor csak félmunkát végzünk, mely végeredményében féleredményt sem fog felmutatni. Ha egy vidéken van pár száz silány tehén, s ezek részére állami támogatással beszerzünk megfelelő mennyiségű nemes ajjaállatot, akkor ezek a tehenek bizonyára jobb borjukat fognak elleni, mint azelőtt, de igazi jót soha. Ez apaállatokkal valamit javíthatunk az ottani állományon, de igazi jó, szép és hasznothajtó ivaclékokat csak ugy kaphatunk, ha nemcsak az apa, de az anyaállatokat is kicseréljük jóra. Ezért kérem a földmivelésügyi minister urat, hogy méltóztassék odahatni, hogy a jelen költségvetés keretében is minden lehető módon segítse elő az anyaállatimportot. Az összes, e czimen rendelkezésére álló összegeket anyaállatoknak külföldről leendő importálására fordítsa. Mert ha pl. dunántúli községből államköltségen tiszántulra viszünk állatokat, ez olyan, mintha egyik zsebünkből a fillért másik zsebünkbe tennénk. Ezzel lehet, hogy egyik község marhaállománya javul, de Magyarország állatállománya ugyanolyan marad. Míg a külföldről importált nemesfaju állatok, minden egyes darabjával szaporodik, s nemesedik Magyarország állatállománya. Kérem továbbá a földmivelésügyi minister urat, hogy már most tegye meg a lépéseket arra nézve, hogy a jövő évi költségvetésben a magyar állattenyésztés megfelelőbb összeggel legyen segélyezve, a mely összegnek, ha arányban akar lenni a szükséglettel, sokszorosan többnek kell lennie, mint a mostaninak. Jogos kívánsága ez Magyarország gazdáinak. Akkor, mikor — szerintem is helyesen — százmilliókat áldozunk a gyáriparra, akkor bízvást áldozhatunk milliókkal többet az állattenyésztésre, melynek okszerű fejlesztése létfeltétel Magyarország törzsökös fentartó elemeire — a gazdatársadalomra nézve, A mostani termelési viszonyok mellett az ország gazdaközönségének jelentős részére felette fontos a földmivelésügyi ministerium állásfoglalása a szőlészeti és borászati ügyekben, s igy fontos a földmivelésügyi tárcza költségelőirányzatának ez a része, mert ebből látjuk a képét a keresztül vinni szándékolt akczióknak. Magyarország gazdáinak 10°/o-a foglalkozik szőlőmiveléssel, egy része kizárólag, más része mellékfoglalkozásként. A magyar szőlők felénél nagyobb része homoki szőlő, s e szőlők termik Magyarország bortermésének kétharmadát. Ennek daczára a homoki szőlő évtizedeken keresztül mostoha gyermeke volt a kormányhatóságnak. A mostani földmivelésügyi minister ur volt az első, ki pártatlan igazságszeretetéből kifolyólag felkarolta a homoki szőlőkulturát is. Sajnos, hogy a földmivelésügyi minister ur e pártatlanságról tanúskodó irányelvét ministeriuma még ma sem igen osztja. Ez kitűnik a költségelőirányzatból, s borértékesítés terén folyamatba tett akcziókból is. Pedig ez kár, mert 25 óv előtt épen a földmivelésügyi ministerium volt mely a homoki gazdákat a szőlőtelepítésre biztatta és ösztönözte. Méltóztassék csak visszatekinteni a legutóbbi három évtizedben történtekre. A nyolczvanas években Magyarország félmillió hold szőlőjét a filloxera elpusztította. N~em volt magyar bor. Ekkor a földmivelésügyi minister ur — igen helyesen — a homokbuczkákra vetette szemét és minden lehető eszközzel buzdította a homoki gazdákat, hogy alkalmas homokföldjeiket szőlővel ültessék be. Ingyen szőlővesszőket osztatott ki, a beültetett területeknek adómentességet biztosított, felügyelöket, sőt kormánybiztosokat küldött ki a homokvidékekre, hogy buzdítsák a lakosságot a teler pitésre. Meg is volt ez agitácziónak az eredménye. Rengeteg homokterületeket ültettek be szőlővel. Létesültek nagy, kifogástalan szőlőtelepek, melyek ma is diszei a . magyar gazdasági kultúrának. (Igaz ! Ügy van!) •, Eddig nagyon helyes volt a dolog, mert azok a homokbuczkák, a melyek szőlőtelepítésre elsősorban alkalmasak voltak, azok addig terméketlen futóhomokszámba mentek, melyek.sem az országnak sem a gazdának, nem jövedelmeztek semmit, szőlővel beültetve pedig majdnem egy milliárddal gyarapitották a nemzeti vagyont, s ehhez képest az állam jövedelmeit. Azonban, mikor a hegyi szőlőket rekonstruálták, s azok újra teremni kezdtek, a hegyi borok a piaczon szemben találták magukat á jó és olcsó homoki borral. Ekkor a helyett, hogy vállat vetve keresték volna a mindkét vidékre helyes megélhetési módot, egyes hegyvidéki érdekeltségek klikkekké tömörültek, s kiadták a jelszót: lehetetlenné tenni a homoki borokat. Ki kell mondanom, hogy minden volt e, harczmodor, csak helyes és széj> nem. Világgá kürtölték, hogy a homoki bor rossz, egészségtelen, tarthatatlan, azért nem érdemes pénzt adni. Az osztrák borkereskedők hallgatagul nézték e testvérharczot, nem vásárolták a rekonstruált hegyvidék tömegborait, mert az amerikai alany nem a régi tüzes bort termi, hanem,, mikor a testvérharcz a homoki borok árát a minimumra nyomta le, azt vásárolták össze, s hozták forgalomba hangzatos magyar, borczimek alatt.
