Képviselőházi napló, 1910. XIII. kötet • 1911. deczember 1–deczember 23.

Ülésnapok - 1910-308

É0$. országos iílés 1911 deczember 7-én, csütörtökön. ÍM Már most az Országos munkás biztosító pénztárnak 1910. évi jelentése egy rendkívül érdekes adatot foglal magában, mely más szempontból is érdekes. Azt mondja ez a jelentés, hogy 1910-ben volt 1,007.586 tagja a pénztárnak, ebből nagyipari üzemben, melyben a középüzem is bennfoglaltatik, volt 832.262 ember, kisipari üzemben 175.324. Ez az összeállítás érdekes abból a szempontból is, hogy a munkásságnak mily százaléka dolgozik nagy- és középüzemekben és milyen százaléka kisüzemekben. Sőt továbbmenve, a magyar ipari munkásság kereseti viszonyairól is kapunk itt tükröt; a kérdés azután csak az, vájjon ez a tükör hű-e ? Azt mondja t. i. ez a jelentés, hogy az V.—

VIII. napibérosztályban, mely a magasabb bérűeket foglalja magában, volt az egy milliót kitevő tagból csak 130.665, mig az alacsonyabb napibérosztályokra 880.421 tag esik. E szerint az összes biztosítottak — konstatálja a jelentés — 87'5%-ának átlagos napi keresete négy koronán alul van. Az a kérdés, t. képviselőház, hogy hű-e ez a tükör ; mert ha hű, akkor ebből meg lehet állapi tani azt, hogy ilyen módon e törvényt fentartani nem lehet; hogy akkor, a mikor a munkások háromnegyed része 4 koronán aluli fizetést élvez, az ebből kiszámított járulékokból táppénzt fizetni, a nagy gyógyszerellátást, orvosi ellátást fizetni nem lehet. Ha pedig ez a tükör nem hű, akkor viszont az tűnik ki ebből, hogy beteg az admninisztráczió. Mert ha az adminisztráczió nem képes a valóságnak hű tükrét megállapítani, nem képes ennek módjára magát adminisztrálni, akkor magában az adminisztráozióban van a hiba. (Ugy van ! a jobboldalon.) De ma már a helyzetet nem lehet tisztán látni, ma már az oly zavaros és oly kusza, hogy egyszerű módszerekkel azon elmenni nem lehet. Figyelmébe kell ajánlanom a háznak azt a tényt, mely rendkívül érdekes e munkásbiztositási kérdés körül, hogy az autonóm szervezetekben a paritásnak megfelelően a munkaadók és a munkások fele-arányban való képviselettel szépen elhelyezkedtek, a mi ellen pedig annak idején óriási agitáczió indult meg. Ez tehát teljesen megczáfolt minden aggodalmat, mert megállapítható az a tény, hogy a munkaadók és a munkások az önkormányzati szervezetekben a legteljesebb harmóniában dolgoznak ; megállapítható, hogy azok, a kik az életben, az élet harczaiban egymással szemben állanak, ott a zöld asztal mellett egybeforrnak a közös czél érdekében. Mindenesetre örömmel keü megállapítani a mai világban, a mikor annyi széthúzást látunk a hasonló érdeküek között is, hogy ime, találunk harmóniát a külön érdeküek táborában. A baj, melytől annyira féltek, nem is itt van. A baj az, hogy a harmóniát kívülről megzavarták. Ennek a tételnek igazolása czéljából vázolnom, kell a pénztár intézményének szervezeti összeállítását, fel kell említenem azt, hogy van KÉrvH. NAPLÓ, 1910—1915. xnr. KÖTET. egy országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztosító pénztár, ennek vannak helyi szervei, az u. n. kerületi pénztárak, viszont az állami ingerencziát az állami munkásbiztositási hivatal képviseli. A kerületi munkásbiztositó pénztárak és az országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztosító pénztár egymással anyagi közösségben állanak, a mi kitűnik abból is, hogy a törvény értelmében a kerületi pénztárak fölöslegüknek kétharmad részét kötelesek beszállítani az országos pénztárba. Az országos pénztár mint a központosított autonómia eszméjének megtestesítője szerepel, és a tétel ugy van felállítva az országos pénztárra vonatkozólag, kapcsolatban a helyi szervekkel, hogy egy pénztár az egész országban, egyenlő teherviselés az egész országban, egyenlő segélyosztás az egész országban. Az a kérdés azonban, hogy ezeket az élveket a gyakorlatba át lehet-e vinni, az életben meg lehet-e valósítani ? Mikor én azt tapasztalom, hogy vannak olyan pénztárak, melyeknél a kezelési költségek meghaladják a segélyezések évi összegét, mikor — hogy csak találomra mondjak néhányat — azt látom, hogy van egy pénztár — neveket nem akarok említeni, — a hol a kifizetett segélyek összege 27.111 K, ezzel szemben a kezelési költség 39.859 K, van egy pénztár, a hol a kifizetett segélyek összege 20.235 K. ezzel szemben a kezelési költség 29.045 K, van egy pénztár, a hol a kifizetett segélyek összege 16.990 K. ezzel szemben a kezelési költség 21.622 K és van végül egy pénztár, a hol a kifizetett segélyösszeg 46.445 K, ellenben a kezelés költsége 49.643 K ; hát bocsánatot kérek, akkor egyenlő segélyosztásról talán még sem lehet beszélni. (Ugy van ! jobbfelől.) E viszonyok szembetünése után megállapítható az is, hogy vannak pénztárak, a melyeknek nagyszámú tagjai vannak és vannak egészen életképtelen pénztárak, a hol a kezelési költség mindent megemészt. Az ilyen pénztárak egészen hiábavalók, egészen feleslegesek, és én azt hiszem, hogy ezekkel szemben nincs más mód, mint hogy el kell azokat törölni. De, igen t. képviselőház, — és itt most az országos pénztárnak 1907. évi jelentésére támaszkodom — lehet-e egyenlő segélyosztásról beszélni, a mikor volt pénztár, a hol az országos pénztár jelentése szerint egy tag négy hónapon át nem kapott táppénzt, az ötödik hónapban j)edig elhalt ? Azt hiszem az egyenlő segélyosztás mértéke erre sem áll meg. De, igen t. képviselőház, még egy csodálatos jelenséget is tapasztalunk egy pénztárban, a hol szintén az országos pénztár jelensége szerint, előfordult az, hogy az embereket összetévesztették az állatokkal. Tudniillik a betegsegélyző pénztári járulékkal lovakat gyógyítottak.. Gondolom, az egyenlő segélyosztás elve alá talán ezt még se lehet foglalni. Említettem már, t. képviselőház, hogy a kerületi pénztáraknak jövedelmük kétharmad feleslegét be kell szállitaniok az országos pénztárba. Már most hogy tesznek eleget ennek a köteles16