Képviselőházi napló, 1910. XII. kötet • 1911. október 21–november 30.

Ülésnapok - 1910-286

286. országos ülés 1911 november 11-én, szombaton. 147 gilag erősek leszünk, függetlenek is leszünk. Ennek a mondásnak igazságát némileg én is elismerem, azonban kérdem a t. túloldaltól : hogyan gyarapodjunk mi anyagilag, a mikor a véderő czéljaira ily horribilis áldozatokat kérnek tőlünk ? Vájjon erősödhetünk-e ily módon anyagilag, a mikor nem vagyunk képesek ezt a költséget fedezni, hanem kölcsönből fedezzük ezt az összeget ? Lehetséges-e, hogy mi anyagilag erősödjünk akkor, a mikor száz- és százmilliókat adunk ki a nélkül, hogy erre meglenne a fedezetünk. Ebben tehát itt nagy ellentmondást látok. Én is elismerem, hogy anyagilag erősödnünk kellene, de anyagilag nem erősödhetünk akkor, ha erőnkön túlmenő költekezésekbe bocsátkozunk. (ügy van! ügy van! a szélsőbaloldalon.) Még csak nemrégen, a mikor az OsztrákMagyar Bank szabadalmának meghosszabbításáról volt szó, nagyon siralmasnak láttuk pénzügyi helyzetünket. A túloldalról nagyon sokszor hallottuk, hogy nem állithatjuk fel az önálló bankot, mert ehhez nem vagyunk elég erősek. Bemutatták, hogy a mi fizetési mérlegünk passziv és hangsúlyozták, hogy egy ilyen nemzet nem állithat fel magának önálló bankot. Hát most mivel lesz aktívabb fizetési mérlegünk, ha ujabb milliárdokat veszünk fel és ezeknek kamatait kell majd évről-évre kifizetni % Az nem lehetséges, hogy az egyik esetben ezelőtt félévvel nagyon nj^omorultak és nagyon szegények voltunk pénzügyi tekintetben, most pedig, a mikor a hadsereg czéljaira kell, akkor van pénz bőven, akkor minden oldalon elég és elég pénz, sőt felesleges bőséggel áll a nemzet rendelkezésére, (ügy van! a szélsőbaloldalon.) Gondoljuk csak el, mi mindent lehetne elérni akkor, ha azokat az összegeket, a melyeket a hadsereg czéljaira akarunk forditani, kulturális czélokra forditanók. Hiszen az nem titok, ugyebár, egyik képviselőtársam előtt sem, hogy pl. a dijnokok már ismételten szorgalmazták helyzetük ja vitását. Igazán nem tudom megérteni, hogy egy családos ember a mai világban, a jelenlegi drágasági viszonyok között hogyan legyen képes 2 korona 60 fillér napidijból megélni. Arra nincs pénzünk, hogy ezeknek a napidíjait akár csak a legkevesebbel is felemeljük, és az államháztartás egyensúlyát rögtön veszély fenyegeti, a mint valaki ilyen kívánsággal előáll. Arra azonban, hogy száz és száz milliókat adjunk a hadsereg czéljaira, elég gazdagok vagyunk, (ügy van ! ügy van ! a szélsőbaloldalon.) Nálunk az országban egyáltalában senkinek a fizetését nem akarják olyan mértékben emelni, mint a milyen mértékben a drágaság folytán a szükségletek megnövekedtek. Elégedetlenek az állami alkalmazottak és szolgák, elégedetlenek a dijnokok és elégedetlen felfelé is minden állami hivatalnok. Tessék megkérdezni akármelyik tisztviselői kart. Hiszen, hogy egyebet ne emlitsek, a legutóbbi birói gyűlésen az esküt tett tisztviselők közt állítólag szóba került, hogy nem kellene-e sztrájk utján rákényszeríteni a kormányt arra, hogy fizetésüket emelje és rendezze, Itt vannak a néptanitók, itt vannak a papok, itt vannak a vasutasok, itt vannak a postások, itt vannak a pénzügyi tisztviselők és felhivom arra az igen t. pénzügyminister ur figyelmét, kérdezze meg a saját tisztviselőit, intézzen bizalmas kérdést az összes állami tisztviselőkhöz, hogy tulaj donképen melyik van megelégedve a helyzetével, és melyik nincs elkeseredve a miatt, hogy a megélhetés nehézségével kell küzdenie, (ügy van ! ügy van ! baljelől.) Tulaj donkép nem azért szólalok föl itt, inert ezt a kivánságot hangoztatják, hanem azért, mert ezt a kivánságot jogosnak tartom. Méltóztassék Ausztriával összehasonlitani a mi tisztviselőink helyzetét és rögtön meg méltóztatik látni, hogy daczára annak, hogy ott sem nagyobb a drágaság, mennyivel kedvezőbb helyzetben vannak. Ott azonkívül drágasági pótlékban is részesülnek ezek a tisztviselők, a miről nálunk beszélnek ugyan, azonban, sajnos, eddig még semmiféle olyan intézkedés nem történt, a miből arra következtethetnénk, hogy a tisztviselők ezt a drágasági pótlékot, a melyre nagyon rászolgáltak, és a melyre nagyon is rá vannak utalva, a közel jövőben megkapják, (ügy van! ügy van! baljelől.) Ugy látom, hogy ebben az országban a hivatalnokok, a tisztviselők, de még nagyon sokan mások is, nem képesek megélni. Mi azonban nem arról gondolkozunk, hogyan hozhatnók ezeket abba a helyzetbe, hogy életüket tűrhetővé és elviselhetővé tegyük, haaem azon gondolkozunk, — és erre forditjuk minden anyagi erőnket — hogy ha majd egyszer háború lesz, akkor ebből a háborúból mi diadalmasan kerüljünk ki. Pedig szerintem azáltal, hogy a felemelt létszámot megszavazzuk, ezt a háború lehetőséget nemhogy ellensúlyoznék, ezáltal nem hogy kisebbitenők a háború veszedelmét, hanem ellenkezőleg csak növeljük, mert a magam részéről meg vagyok győződve, hogy Ausztriában sokkal inkább belemennének egy döntő-biróság eszméjébe akkor, ha egy kisebb haderő áll a rendelkezésre, mint egy nagyobb haderő állana rendelkezésre, pedig szerintem Ausztria-Magyarországnak ebben a kérdésben elég fontos szerep jutott. Annál sajnálatosabb, t. ház, ez a siralmas j)énzügyi helyzet, mert már minden eszközt megkíséreltek arra nézve, hogy az állam jövedelme fokoztassék. A szeszadót, a dohányáru gyártmányok árát fölemelték, a mivel ési ág változása folytán a gazdaságot is jobban megadóztatták és mégis azt látjuk, t. ház, hogy mindezek a jövedelmek nem elégségesek arra, hogy kulturális szükségleteinket fedezzék és daczára annak, hogy kilátásunk sincs arra, hogy a közel jövőben e bajokon segítsünk, a hadsereg czéljaira mégis, könnyelműen, ilyen horribilis összegeket szavazunk meg. A legtöbb népgyűlésen a szónokok egyszerűen odavetik a népnek, hogy száz millió koronával fog a budget évenként emelkedni. A magam részéről kételkedem, hogy az az egy19*