Képviselőházi napló, 1910. XI. kötet • 1911. augusztus 31– október 20.
Ülésnapok - 1910-250
c 250. országos ülés lÖí'l szeptember %1-én, csütörtökön. 1Ö9 el kell mennünk, hogy megakaszszuk ennek a javaslatnak törvénynyéválását, és azt a helyzetet, a melybe egy ilyen törvény Magyarországot sodorni fogja. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) ^ De nemcsak az a helyzet, hogy a hadsereg fejlődésnek van alávetve, hogy azon hadihajók helyett, melyeket ma épitenek, bizonyos idő multán uj hadihajókat kell épitenünk, melyeknek költsége ezúttal nincsen felvéve és tekintetbe véve, hanem a modem haditehnika fejlődésével előttünk áll az is, hogy itt voltaképen egy nagy légi hadseregre lesz szükség, a repülőgépek óriási hadosztálya fog a közel jövőben felállíttatni, melynek felállítása mindenesetre oly nagy költséget fog igénybe venni, mely megint versenyezni fog azzal a költséggel, mely a hadihajókra van igénybe véve. (Igaz ! ügy van ! a szélsőbaloldalon. Mozgás.) Mikor ezzel a dologgal foglalkozom, hivatkoznom kell arra az állatmesére is, mikor a béka ökör akart lenni. Igen nagy baj az, hogyha a béka ökör akar lenni, de még nagyobb baj, ha annak a^ békának sikerül, hogy ökör legyen. Ezek a költségek arányban állhatnak egy nagy állam költségvetésével, de nem állanak arányban azzal a teherviselési képességgel, melylyel Magyarország rendelkezik. Mi erre a czélra fordíthatunk egy kis összeget, azonban nem fordíthatjuk rá azt a nagy összeget, melyet tőlünk követelnek, (ügy van! a szélsőbaloldalon.) Hogyha ez a helyzet állana, akkor talán azoknak a^ kis államoknak, melyek nem birnak ekkora haderőt kifejteni, ennyi költséget fordítani a maguk hadügyi czéljaira, bánatukban meg kellene semmisiilniök, be kellene szüntetniük állami létüket, és mégis azt látjuk, hogy az a lekicsinyelt Románia, Szerbia, Bulgária megállanak, folytatják a maguk állami funkczióját, és nem kívánnak egy olyan konczertben részt venni, a mely az ő hadviselési képességükkel egyáltalában nincs arányban. Foglalkozván a pénzügyi részszel, méltóztassanak megengedni, hogy áttérjek a nemzeti követelmények kérdésére. A nemzeti követelmények szempontjából Magyarországon olyan áramlatot látunk, a mely végigvonul az egész történelmen és a lemondás politikáját állítja elénk követendő például. De mikor a lemondással foglalkozunk, nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a lemondás politikája Magyarországon eredményeket sohasem ért el. ^ Mikor Magyarország 1687-ben lemondott király választási jogáról, csak azt kaptuk, hogy nemzeti öltözetben jelent meg egy-két főherczeg a magyar országgyűlésen és nemzeti öltözetben mondatták le Magyarországot arról a jogáról, a melylyel szemben már akkor is a nemzeti jogok elismertetésére lett volna szükség. Akkor, mikor Mária Terézia' helyzete a legszorongatottabb volt, az 1741-iki országgyűlésen, azt látjuk, hogy a lojális magyar nemzet minden feltétel, minden utógondolat nélkül elhatározza támogatását, ellenben Magyarország koronás királynője még csak tárgyalni sem hajlandó azon követelményeket, a melyeket Magyarország joggal állithatott fel. Már a múltban látjuk tehát, hogy ez a politika nem czélravezető, hogy ennek a politikának helyes útja és medre nincs akkor, a mikor nekünk feltételeket kellene állítanunk. Ha elállunk ezektől a feltételektől, ha ezek teljesítését olyan időkre hagyjuk, mikor viszont azt az uralkodótól nem várhatjuk, mert akkor neki velünk szemben kívánsága nincs, akkor soha czélt nem érhetünk. Épen azért állította fel az 1867. évi XII. törvényczikk azt a követelményt, hogy minden egyes alkalommal, mikor a haderő kiállításáról van szó, az országgyűlésnek joga van megállapítani azokat a feltételeket, a melyek mellett megadja a kivánt haderőt. Am 1867 óta e téren nem mutatkozik fejlődés, sőt azóta törvényeinkben csak folytonosan lefelé megyünk a lejtőn, mindig csak jogokat adunk fel, a melyeket többé visszaszerezni nem tudunk. Az 1867. évi XII. törvényczikk még akképen rendelkezik, hogy a magyar hadsereg időnkénti kiegészítését, az ujonczok megajánlási jogát, a megajánlás feltételeinek és a szolgálati időnek meghatározását, úgyszintén a hadsereg elhelyezését, élelmezését illető intézkedéseket az eddigi törvények alapján mind a törvényhozás, mind a kormányzat körében az ország magának tartja fenn. Itt tehát mint fen tartott joggal találkozunk ugy a törvényhozás, mint a kormányzat körében a hadsereg elhelyezésének, sőt élelmezésének .kérdésével is. Már most mi ebben a fejlődés ? A fejlődés az, hogy már 1870-ben megjelenik egy legfelsőbb parancs, a melylyel elintézi az elhelyezés kérdését, és már az 1879: XXXVI. t.-cz. 21. §-ában mint felségjogra hivatkozik erre a tételre, a mikor azt mondja, hogy (olvassa) : >>Az álló hadsereg, valamint a haditengerészet Ö felsége mint legfőbb hadúr által 1870-ben elrendelt állandó béke-elhelyezésnek végrehajtása a közös hadügyminister által a honvédelmi ministerrel egyetértőleg eszközöltetik«. Már itt ismét egy lépcsőfokot látunk, a mikor az 1870-ben kibocsátott legfelsőbb parancs törvényben szentesittetik, a mikor az 1867 : XII. t.-cz.-ben biztosított jogunkat nemcsak a legfelsőbb parancs, hanem elveszi maga a törvény is. 22. §-ában ugyancsak ez a beszállásolási törvény azt mondja (olvassa) : »Uj elhelyezési állomások kijelölése, valamint általában az állandó béke-elhelyezés minden megváltoztatása a közös hadügyminister és a honvédelmi minister meghallgatása után ö felsége meghagyása alapján történik«, sőt kimondja a honvédségre nézve is, hogy a honvédség elhelyezése Ö felsége jóváhagyásával a honvédelmi minister ur által foganatosittatik. É:s ez nem az egyetlen hely, a hol lecsúsztunk a biztosított jogok teréről, a hol a felségjogoknak engedtük át a minket törvényileg illető jogot. Ott van a póttartalékosok dolga. Az 1888 : XVIII. törvényczikk 1. §-a már Ö felsége parancsára
