Képviselőházi napló, 1910. XI. kötet • 1911. augusztus 31– október 20.

Ülésnapok - 1910-240

2í0. országos ülés 1911 szeptember 7-én, csütörtökön. 97 alkalmatlanok. Azt hiszem azonban, hogy a valóság körül járok, midőn ezek számát 5000—5000-re teszem, összesen tehát 10.000-re. A honvédelmi minister ur tartaléka tehát 20.000-re olvad le a kiállitandó 36.000 fő ayi többlettel szemben. A hiány körülbelül 16.000. Az alkalmasság mérve tehát feltétlenül lejebbszállitandó, pedig az utóbbi években, bizonyára statisztikai adatok nyerése okából, amúgy is lejebbszállittatott, s oly fogyatkozások, melyek a múltban a katonai szolgálatot kizárták, ma már annak akadályát nem képezik. (Igaz! Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) A tervezett munkaosztagokba sorozott kevésbbé alkalmasok ezt a hiányt aligha fogják lényegesen csökkenteni, mert a sorozó-bizottságok foglalkozásra való tekintettel a kézműveseket és magasabb intelligencziájukat a lehetőségig eddig is besorozták. Számuk tehát az alkalmasok számában benne van. A javaslat által kontemplált kétéves katonai szolgálat szocziális szempontból tényleg előnynyel jár. Ha azonban a nagyon is számos kivételt tekintetbe veszszük, ugy ennek az előnynek a mértékét lényegesen lejebb kell számtani. A haditengerészet figyelmen kívül hagyásával, de három évig szolgáló altiszteknek hozzászámitásával csaknem 25% közel 90.000 ember három évig szolgál, igy tehát a javaslat szem elől téveszti az indokolásban kifejtett azt a czélt, a mely szerint a véderő terheit egyenletesen kívánja a hadkötelesekre háritani és teszi ezt nagyrészt szükség nélkül, különösen a lovasságnál és főként a mi speczifikus fegyvernemünknél, a huszárságnál, mert nem kell példáért messze mennünk, a mi kitűnő honvédlovasságunk példája meggyőz arról, hogy a lovasszolgálat is elsajátítható két év alatt; inkább a kiképzési rendszeren kellene változtatni. (Élénk helyeslés a baloldalon.) Azt kellene intenzivebbé tenni, mellőzve a folytonos elvezényléseket, melyek a huszárt tulaj donképe ni hivatásától elvonják és a kiképzési időt czéltalanul megrövidítik. A mai rendszer mellett a szogálati időnek legalább egyharmada elvész. Ha tehát a belszolgálatot a kevésbbé alkalmas osztagokra bizzuk és a huszárt meghagyjuk a kizárólagos szakszolgálatnál, igy két év alatt elsajátít annyit, mint a mennyit most három év alatt. De különösen szembeszökő, mondhatnám rikító, a javaslat jogérzékének hiánya, az altisztekkel való elbánásban. A buzgalmat és szakértelmet valósággal megbüntetik. (Igaz 1 Ugy van! balfelől.) Mert nem büntetése-e ez azoknak, a kiknek a katonai szolgálat nem életczél, hanem súlyos kényszerűségből vállalt kötelesség, ha jó viseletét és szakértelmét azzal jutalmazzák, hogy szolgálati idejét egy esztendővel meghosszabbítják és elvonják tulajdonképeni élethivatásától, melyhez visszatérhetett volna, ha kevesebb buzgalmat és kevesebb értelmet tanusit. De el sem képzelhető, hogy ezzel a javaslat czélját: a jó altiszti kar képzését elérhetnők, hanem ellenkezőleg, abban visszaesést idézne elő, mert mig ma minden értelmesebb ujoncznak ambiczióját képezi az KÉPVH. NAPLÓ. 1910 —1915. XI. KÖTET. altiszti rang elnyerése, addig az a jövőben a Danaidák ajándéka, lenne, melyet tőle telhetőleg kiki elhárítana magától. (Igaz ! Ugy van ! balfelől.) A javaslat nem számol az emberi természettel. Nem számol azzal, hogy az ember nem gép, melyből a tehetségeket és képességeket parancsszóra ki lehetne váltani, s hogy azok kiváltására csak egy eszköz van : az egyéni akarat. A hadi képesség intenzivitásának elsőrendű kritériuma a jó altiszti kar. A javaslat eme rendelkezése pedig valósággal meghiusítja ennek a megteremtését. (Igaz! Ugy van! balfelöl.) Sokkal czélszerűbb volna tehát, ha a létszámemelés folytán követelt milliók egy aránylagosan csekély részét arra használnók fel, hogy az altiszti állást életpályává tegyük. A megélhetésért folyó élet-halálharczban bizonyára sokan választanák ezt a pályát, ha tisztességes megélhetésük és különösen erkölcsi állásuk biztosíttatnék. (Helyeslés balfelől.) Beszédem bevezető részében elismertem a hadsereg fejlesztésének szükségét. A czél azonban a hadsereg extenzív fejlesztésével el nem érhető. Mert a létszámemelés ily nagy mérve olyan tömegeket teremtene, melyek a háborúban czélszerűen ugy sem használhatók fel, s melyek mozgósítása egyenesen elviselhetetlen költségekkel jár. Viszont az alkalmasság mérvét le kellene szállítani, a mi ismét a harczképesség értékét szállítja le. Ezenfelül a javaslat az altiszti kérdést oly kevéssé szerencsésen kívánja rendezni, hogy ez a rendezés annak nívóját feltétlenül alászállitaná ; a kétéves katonai szolgálat mellett pedig annyi kivételt rendszeresít, hogy különösen a harmadik korosztály sorsát is figyelembe véve, annak szocziális jelentősége nagyon is elerőtlenedik. Ezzel szemben, véleményem szerint, a létszámemelésből elég volna annyi, a mennyi a technika fejlődése folytán szükségessé vált uj szervezések és alakulások czéljaira, valamint a tüzérségnek tervezett mértékben való fejlesztésére szükséges és a súlyt inkább egy kitűnő altiszti karnak áldozatok árán való fejlesztésére, s az anyagkiképző eszközök gyarapítására kellene fektetni. Ez az eljárás nemcsak a czélnak felelne meg jobban, de az ország anyagi megterheltetését is lényegesen csökkentené. A katonai szempontokon kivül a javaslatnak azon része sem elégít ki, mely a katonai közigazgatásnak a polgári hatóságokkal való viszonylatban levő részére vonatkozik, s mely a katonai hatóságok hatáskörét a jaolgári hatóságokéval szemben túlságosan kiterjeszti. (Ugy ián! Ugy van! a baloldalon.) Utóbbiakét bizonyos fontos, az ő jogterületükhöz közelebb álló kérdésekben csaknem egészen megszünteti. Mig jelenleg a családi tekintetből vagy öröklött mezőgazdasági birtok czimén jelentkezett igényeket a védtörvény utasítása szerint a fősorozáson a polgári elnök, egyébként a főszolgabíró bírálja el, s határozatuk ellen a katonai hatóságnak birtokon kivül csak kifogásolási jogi van, addig az a jövőben a sorozóbizottság hatáskörébe utaltatnék. Minthogy pedig abban a katonai hatóság képviselői vannak 13