Képviselőházi napló, 1910. X. kötet • 1911. julius 17–augusztus 30.

Ülésnapok - 1910-204

82 20L országos ülés 1911 julias 22-én, szombaton. a nézetem szerint téves politikája november 18-ikához, végül az uj választáshoz vezetett, mely megbuktatta a régi szabadelvűpártot. Akkor nekem, mint az ellenzék tagjának meg kellett fontolnom, újra folytathatom-e a régi politikát, lehet-e tovább fentartani azokat a czélokat. melyekért a múltban küzdöttem, nem kell-e alkalmazni a politikát az uj viszonyokhoz. Én ezt a választást és az ellenzék győzelmét nem tekintettem és nem tekinthettem puszta reakcziónak november 18-dika ellen. Hozzájárult ehhez az is, hogy a nemzeti motívumok hatottak, azoknak vonzóerejük volt, hisz a nélkül lehetetlen lett volna a győzelem, a nélkül lehetetlen lett volna az, hogy egy odiózus obstrukezió végén ily fényes győzelmet vivjon ki az ellenzék. . A győzelem csodaszámba ment. Azt hiszem nem volt vezérférfiu, ki hitte volna, hogy az ellenzék abszolút többségre tesz szert, annyira valószínűtlen volt az a magyar viszonyok közt, hol még kormány és többség a választásokon sohasem bukott meg. Én tehát ennek a választásnak nagy súlyt tulajdonítottam, és azt hittem, hogy ezekhez a tapasztalatokhoz kell alkalmazni a politikát. Igaz, hogy a számszerinti lehetőség meg lett volna arra akkor is, hogy maradjon a régi politika mellett a törvényhozás. A néppárt, mi a disszidensek és a szabadelvűpárt romjai együtt a ház többségét képeztük, tehát mi elválva szövetségeseinktől, egyesülve ellenfeleinkkel megint lábra állíthattuk volna a régi politikát, de én ezt erkölcstelennek tartottam. Erkölcstelennek tartottam volna, hogy elváljak azoktól, kikkel közösen vívtam meg a harczot, kikkel közös volt a győzelem és eredménytelennek is tartottam volna, mert felháborodtak, dühbe jöttek volna ők s ez a düh erőt adott volna arra, hogy megobstruáljanak mindenféle oly javaslatot, a melyet mi hoztunk volna. Az én czélom a harmónia volt a király és a nemzet között. Képzelhető-e, hogy ezt a harmóniát igazán, komolyan elősegítem, igazán, komolyan szolgálom, hogyha én a király politikája kedvéért elhagyom szövetségeseimet és ellenük fordulok, (Éljenzés és taps a bal- és a szélsőbaloldalon.) Az ellenzék hosszú és nehéz küzdelme után nem is számított győzelemre ; de végtére is véletlenségek következtében, talán a kormány hibái következtében győzött. Hogy ha akkor a király politikája nevében elhagytuk volna szövetségeseinket, ugy hogy azok a győzelem után ott lettek volna, a hol a győzelem előtt voltak, akkor nem bizonyos-e, hogy olyan forradalmi hangulat fejlődött volna ki, mely a király és a nemzet közti harmóniát nem erősítette volna meg ? (Igaz ! ügy van ! a bal- és a szMsőbaloldalon.) És az lett volna a legnagyobb baj, hogy épen a legmagyarabb elemek, a legmagyarabb kerületek képviselői jöttek volna ilyen helyzetbe. Lehet-e azután harmóniáról beszélni ? Ismerem a nehézségeket; tudtam, hogy nehéz lesz az uj álláspontot érvényesíteni, de a király és a nemzet előnyére kötelességem volt a kísérletet megtenni. Különben el is voltam szánva kompromiszszumra, s velem együtt el volt szánva erre az egész koaliczió, és ámbár tudtam és ismertem a nehézségeket, melyekbe ütközik politikánk, mégis bíztam az eredménybe. Én a király legnagyobb tulajdonságát abban láttam, a mely neki mindig az első sort fogja biztosítani a fejedelmek közt a történelemben, hogy ő mindig tudott alkalmazkodni ahhoz, a mit szükségesnek tartott, hogy ő azért, hogy népeinek és a dinasztiának hasznot csináljon, szakítani tudott minden előítélettel, minden régi politikájával utógondolat nélkül teljesen. Ez biztosította neki, hogy oly szomorú kezdet után ma épen azokra támaszkodhatik s ép azok szövetségesei, kikkel eleinte harczban állott, (Igaz! Ugy van ! bálfelől.) és ki kell jelentenem, hogy az egész idő alatt sohasem volt az a benyomásom, hogy lehetetlenség előtt állunk, sohasem volt az a benyomásom, hogyha sikerül őt meggyőzni arról, hogy a politikai szükséglet ezt parancsolja, ő ennek a szükségnek eleget ne tegyen. (Élénk helyeslés bálfelől.) Ezek után abban a meggyőződésben voltam, hogy csak olyan megoldás felel meg a király érdekének, a nagyhatalmi állásnak, Magyarország érdekének, a mely helyet ad a győzelmes függetlenségi pártnak is, még pedig a nélkül, hogy megalázkodnék, a nélkül, hogy letagadja azokat a jelszavakat, a melyekért a küzdelmet folytatta. És a mint egyszer ez volt a meggyőződésem, az mindig mélyebb és mindig erősebb lett, minek következtében mindig kevesebb sulylyal bírtak a szememben azok az érvek, a melyek azelőtt vezettek. Ezek az érvek szinte egy hipnózis következményeinek látszottak, a mivel minden erős politikai akarat jár. Én vissza akartam tartani a nemzetet attól, hogy ilyen katonai követeléseket támasszon. Ennek következtében önkéntelenül is nagyobb súlyt fektettem azokra az érvekre, a melyek azt látszottak mondani, hogy — eltekintve a politikai küzdelemtől, á melyet provokál — az ország érdeke is azt követeli, hogy ezek a követelések ne támasztassanak. De a mint megszűnt ez a politikai hipnózis, ez az erős politikai akarat, akkor láttam, hogy ezek az érvek nem birnak olyan sulylyal, mint az ellenkezők. (Ugy van! bálfelől.) A legnagyobb érv az voít, hogy ha megszűnik a német nyelv egységes uralma a hadseregben, akkor nem fogják a csapatok egymást megérteni. Ez nézetem szerint nem áü meg. (Ugy van! bálfelől.) Igaz, hogy baj volna, ha nem értenék meg egymást a csapatok, de azt hiszem, hogy igen könnyű volna ez ellen óvó-intézkedéseket tenni. A művelt magyar embernek csak előnyös, ha németül is tud. Hiszen sajnos, nem vagyunk olyan nagy számmal, hogy a mi nyelvünk világnyelv legyen. Ma is tanítják a német nyelvet a közép-