Képviselőházi napló, 1910. X. kötet • 1911. julius 17–augusztus 30.

Ülésnapok - 1910-207

207. országos ülés 1911 Julius 26-án, szerdán. 141 két éves és nyolcz éves büntetés kiszabása mellett. Ez veszélyezteti az állam közbiztonságát és erre való büntető törvényünk és az 1903. évi V. t.-cz., melynek 10. szakasza intézkedik az iránt, hogy még ha nem történik is eljárás a bíróság részéről, az ilyen a közbiztonságot veszélyeztető alkalmatlan idegen eltolonczolható. Ilyen esetben, mint a jelenlegi ministerium állandó gyakorlata az, hogy az ilyen súlyos büntetéssel terhelt egyén ellen megindítja az eljárást. Felfedeztetésük után, április 19-én a királyi ügyész jelentette, hogy ime, megtalálták őket. Azonnal telefonáltunk a mi külügyministeriumunknak, a mely érintkezésbe lépett az orosz követséggel, vájjon a kiadatási eljárást meg akarja-e indítani, a válasz az volt, hogy valószínűleg. De ez nem elég arra, hogy ennek alapján az eljárás megindittassék. Itt megint korrigálnom kell a tényáüást, mert a kiadatási eljárás nem indult meg akkor. Miután letartóztatott egyénről volt szó, 48 óra alatt történt intézkedés az iránt, hogy a büntető eljárás megindittassék. Megindittatott, mindkettő ellen s ezek beismerő vallomást tettek a személyazonosságra és ezekre a körülményekre vonatkozólag is. Holevkának utólag még az a mentsége volt, hogy ő is kegyelmet kapott, t. i. az ő büntetésének a felét is elengedték, azonban ez semmiesetre sem valószínű, mert akkor ő már megszökött, mikor a kegyelmi tény történt, az pedig szökevényekre ki nem terjed. De még ha el is engedték volna a tizenkét esztendő felét, akkor is még 2 év és 9 hónapra terjedő büntetése fennállott. Máskép állott azonban a dolog Kaffkával. Mi t. i. ismételten kérdést intéztünk az orosz külügyministerhez, hogy miben áll ez a kegyelmi tény és miben áll különösen ennek a csekély büntetésnek is, a mit még le nem ült, az elengedése. Erre egyszerűen azt a választ kaptuk, hogy a kegyelmi tény való, a többire vonatkozólag pedig nem nyilatkozott, azonban mind a két egyénnek a kiadatását kérte. Már most, ha nálunk az eljárás megindul és később kérik a kiadatást, ezt sohasem tagadhatjuk meg, mert a törvény kötelez bennünket, hogy bármikor, a mikor a kiadatást alakszerüleg is alaposan megindokolva, illetőleg most már Ítélettel támogatva kérik, azt teljesíteni kell. Máskép állott a dolog Kaffkára vonatkozólag. Itt hangsúlyozom, hogy az orosz büntetőtörvénykönyv 25. §-a mint következményt állítja oda a Szibériába való tolonozolást. Szerződésünkben pedig mi nem vagyunk kötelezve arra, hogy a következmények kiállása végett az illető terheltet kiadjuk. Ennek következtében a törvénymagyarázat legenyhébb felfogása szerint azt az álláspontot foglaltuk el, hogy Kaffkát nem lehet kiadni, mert szabadságvesztés büntetését kiállotta, — erre nézve legalább tagadó adatok nem érkeztek be — másfelől pedig a Szibériába való eltolonczolást. — a mint igen helyesen mondotta t. képviselőtársam — ilyen büntetést Magyarország nem ismer, ennek végrehajtása végett tehát nemcsak hogy ki nem adtuk, hanem rögtön szabadlábra helyeztük, illetőleg a rendőrséghez átirtunk ebben az üg}dien. Az igazság követelménye az, hogy, ha egyszer a törvény az én kezembe teszi le a választás jogát arra nézve, hogy az eljárást meginditsuk-e vagy nem és én az eljárás megindításától elállók, kötelességem intézkedni az iránt is, hogy ennek megfelelő következménye legyen. Átírtam tehát a rendőrséghez és figyelmeztettem arra, hogy ha az 1903 : V. t.-czikk 10. §-a szerint ő ezt mint veszedelmes egyént kitolonczoltatni akarja, akkor ne Oroszország felé, vagy ne Oroszországba tolonczoltassa, mert természetesen, ha elfogják, akkor ott ráteszi a törvény a kezét. Ep most kaptam az értesítést a rendőrségtől, hogy ő azt kérte, hogy miután Galicziában rokonai vannak, oda mehessen el, tehát kényszerutlevéllel kiséret nélkül oda lett elbocsátva. g^ • •• A mi a másiknak, Holefka Jánosnak ügyét illeti, itt kénytelen vagyok a törvénynek azt a szakaszát felolvasni, a melyre hivatkozik a t. képviselőtársam, és a mely engem egyenesen arra kötelez, hogy ilyen esetben a kiadatást meg ne tagadhassam. Itt van mindjárt a törvénynek második czikke, a mely azt mondja, hogy kiadatásnak azonban csak akkor van helye, ha az elitélés vagy az üldözés oly szándékos cselekményre vonatkozik, a mely azon állam területén kivül követtetik el. A következő czikk azután enumerálja az eseteket: a szándékos emberölésnek minden neme, szándékos testi sebesitések és sértések. Ez, ugyebár, fenforog. Az V. czikk azt mondja, hogy mikor nem lehet kiadni. Nem lehet kiadni akkor, ha büntetését már nálunk kiállotta, vagy e miatt üldöztetett és felmentetett. Ez az eset sem áll fenn. Ennek következtében most a kiadatás körüli eljárást kell megvilágítanom, a mely azt mondja, hogy ha elmarasztaló ítélettel kéretik a kiadatás, akkor rögtön le lehet tartóztatni, ha azonban csak távirati értesítéssel, akkor a letartóztatás csak előzetes és egy hónap alatt meg kell érkeznie a végleges kérelemnek, a mely Ítélettel van támogatva. Ha méltóztatnak kívánni, sző szerint felolvasom. (Felkiáltások : Nem kívánjuk!) Hát ez iratok elmaradásának következménye, hogy a letartóztatás megszűnik, de nem a kiadatás, mert ha később mégis megérkeznek az iratok és a kiadatás lehetséges, vagyis nem szökött meg, akkor a kiadatás foganatosítása kötelességünk. Itt azonban egy tévedésre vagyok bátor rámutatni. Hiszen a lapok beszéltek erről a dologról és azt hiszem, hogy ez a kardinális pontja a félreértésnek. Azt mondják, hogy a megkeresés valószínűleg áprilisban érkezett, és hogy csak májusban, iUetőleg júniusban jöttek meg az akták. Hát nem az előzetes értesítés alapján lett letartóztatva, hanem annak alapján, hogy én elrendeltem a büntető eljárást, A mikor azután