Képviselőházi napló, 1910. IX. kötet • 1911. junius 20–julius 15.

Ülésnapok - 1910-192

316 192. országos ülés 1911 Julius 4-én, kedden. hogy állattenyésztésünk és állategészségügyünk is lényegesen javulna. Láthatjuk, hogy pl. közegészségügyünk milyen állapotban van. Nézzünk csak körül az országban és vegyük elő a statisztikát, látni fogjuk, hogy az ország lakosságának milyen százaléka hal meg például tüdővészben. Tüdővész-szanatóriumok felállításáról az állam nem gondoskodik és ha a magántársadalom adakozásából nem állítanának fel ilyeneket, .akkor ezek a létező tüdővész-szanatóriumok talán még ma sem létesültek volna és a lakosságnak még nagyobb és talán olyan százaléka is pusztulna el tüdővészben, a melynek egy része gyógyítható lenne, ha megfelelő ellátásban és gondozásban részesülne, (ügy van! balfelől.) Láthatjuk, hogy milyen méreteket ölt már ma ez a társadalmi adokozás, a mely a társadalom tagjait igénybe veszi. Azt hiszem, mindannyian kapunk úgyszólván nap-nap után gyüjtőivet vagy sorsjegyeket, a melyekre adakoznunk kell, és ha összeszámítjuk mindazt, a mit társadalmi utón kénytelenek vagyunk adakozni, ez csaknem elérné vagy talán meg is haladná azt az összeget, a mit az állam terheihez való hozzájárulás vesz igénybe. ( ügy van ! balfelől.) Mezőgazdaságunk fejlesztésénél az előbb már szólottam a szakiskolák létesítéséről. Most még állattenyésztésünk fejlesztéséről is akarnék szólni, a mely meglehetős elhanyagolt állapotban van. Az igen t. Jöldmivelésügyi minister ur e tekintetben ugyan némi javítást idézett elő, de az erre fordított összeg oly csekély, hogy ezzel bizony nagyon nehéz lesz eredményt elérni. A legelőjavítási és legelőrekonstruáló és fentartó intézkedésekre, a melyeket az igen t. minister ur végre akar hajtani, oly csekély összeg van felvéve, a melylyel hasznos és tartós eredményeket elérni ebben az országban nem lehet. Nagyobb mértékben kellene foglalkoznunk állatkiállitások rendezésével, a hol azután megfelelő díjazásokkal arra buzdítanék a gazdatársadalmat, hogy minél szakszerűbben és minél okszerűbben kezelje állattenyésztését. Óriási hátrányban vannak és nagy visszamaradottságot mutatnak még viziutaink. Viziutaink rendezésére oly fukar kézzel adja a kormány a pénzt, hogy teljes képtelenség ebből az összegből a viziutak szabályozása. Itt van a Duna és a mellékfolyók szabályozásának kérdése. A mikor a Duna—Tisza vagy a Sió-csatorna létesítéséről beszélünk és ezt meg akarjuk valósítani, láthatjuk, hogy még természetes viziutainknak, folyóinknak legnagyobb része is szabályozatlanul fekszik. Ott van pl. a sok költséggel és súlyos befektetéssel megnyitott Vaskapu csatorna, a hol a közép Dunán — körülbelül 80—90—100 kilométer Dunarész teljesen érintetlen és szabályozatlan. Az ezen Dunarész partjain elterülő óriási területek mind mocsarak és erdőségek, a melyek szabályozatlan voltuk miatt más czélra föl nem használhatók és a melyek itt elzárják a viziutat a környéken élő lakosságtól megfosztván azt attól a lehetőségtől, hogy a legolcsóbb és a legtermészetesebb szállítási eszközt igénybe vehesse. Itt van a Baja környékén lévő szabályozatlan Dunaág kérdése, a hol súlyos áldozatok árán már évtizedekkel ezelőtt három átmetszést létesítettek a mikor a Duna kanyargós folyását egyenes irányban akarták terelni, hogy a közlekedés megkönnyittessék, de hogy a régi meder helyes irány ban tereitessék, a mi lehetővé tenné, hogy a Duna folyása — kiképződjék és állandó hajózhatásra alkalmassá tétessék, az egyáltalában véve nincsen megvalósítva és ez a meder ma is épugy terjed és szélesedik, mint ez előtt, a mi által a fővárostól körülbelül 80—100 km.-nyíre, egy 20—30 ezer katasztrális holdat kitevő erdőség és humuszos talaj fekszik műveletlenül és parlagon, akkor, a midőn minden eszközt fel kellene használni arra, hogy a főváros közelében minden egyes talpalatnyi föld kultúra alá vonassék és ez által az általános drágaság csökkentessék és a főváros megélhetési viszonyai könnyebbekké és tűrhetőbbekké tétessenek. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Ott van — és itt már haza beszélek, a miért is sajnálom, hogy a t. földmivelésügyi minister ur nincs jelen — az a szegény lakosú község az én kerületemben: Bölcske, a melynek lakosai egy dunai szigeten kaptak földeket, körülbelül 2000 holdat. A lakosság, mondom, a legszegényebb néprétegből kerül ki, és daczára annak, hogy már tiz esztendeje küzd és kérvényez az iránt, hogy ennek a szigetnek a jDartja biztosittassék és kiköveztessék, a mely munkálat, a mint a vizépitészeti hivatal ki is számította, csak egy csekély összegbe, mintegy 60.000 koronába kerülne, mindeddig czélt érni nem tudott és kénytelen nézni, hogy a Duna évenként 20—30 holdat miképen visz el területéből, a nélkül, hogy ez a föld valaha a birtokába vissza kerülhetne. (Igaz ! ügy van ! a szélsőbaloldalon.) Vájjon nem volna-e nemzeti érdek, hogy ezeknek a szegény embereknek a földje, a melyet a Duna, mint szabad prédát visz tovább, megőriztessék és ezzel a csekély összeggel, az ottani lakosság megnyugtattassék arra nézve, hogy további megélhetése biztosítva van. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Ott van közlekedő utainknak állapota. Az a nagy beruházási javaslat, a melyből évekkel ezelőtt utainknak jó része el volt készíthető, lassanként hatályát veszti, az utak pedig, a melyek az akkor megszavazott összegből elkészültek, az első évben, ma már olyan szomorú karban vannak, a mint a tapasztalás mutatja, hogy a vármegyék nem lesznek képesek a jókarban tartásáról gondoskodni, mert azok már ma is annyira el vannak hanyagolva, hogy a legjobb volna a legtöbb helyen újra építeni. (Igaz ! ügy van ! a szélsőbaloldalon.) Munkásügyi viszonyaink szintén a lehető legrosszabbak és e téren a kormány szoeziális intézkedéseivel egyáltalán nem mutat hajlandóságot