Képviselőházi napló, 1910. IX. kötet • 1911. junius 20–julius 15.
Ülésnapok - 1910-192
192. országos ülés 1911 Julius k-én, kedden. 315 Ausztriában is törvényerőre emelkedjenek a megfelelő intézkedések, a mi a mai napig nem történt meg. Szóval látjuk minden ténykedésből, hogy a kormány az elsőrendű fogyasztási czikkek adójának emelésével akarja azokat a milliókat megszerezni, melyekre a közös hadseregnek, e tőlünk egészen idegen és távol álló intézménynek, szüksége van. (ügy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Azt hiszem, ha a t. túloldal azon nagyhangú frázisok helyett, melyeket a választások alatt tett és a melyekben bennefoglaltatott a függetlenségi pártnak csaknem egész programmja, a melyekben bennefoglaltatott az önálló gazdasági berendezkedés arra az esetre, ha a kötelező készfizetéseket meg nem kezdik, a melyekben bennefoglaltatott a választói jog reformja és a melyekben bennefoglaltatott szocziális és kulturális törvényeink reformja, — mondom — ha ezen nagyhangú frázisok helyett a választások előtt és alatt, azt hangoztatta volna, hogy a dohányczikkek árát, a szesz adóját, továbbá az elsőrendű fogyasztási czikkek adóját fogja felemelni, bizonyára nem volna szerencsénk itt oly nagy számban az igen t. túloldalon ülőkhöz, (ügy van ! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Minden oly kiadásnál, mely az állami élet belső konszolidáczióját mozditaná elő, fukarkodnunk kell. Ezt hallottuk a t. pénzügyminister ur egyik elhangzott beszédéből, melyben a legnagyobb takarékosságot ajánlja és eütéli a koalicziót azért, mert szocziális s kulturális czélokra nagyobb összeget áldozott. En azt hiszem, hogy a volt koalicziós kormánynak 30—40 éves múlt hibáit kellett pótolni, tekintve az állami tisztviselők és tanítók helyzetét, a melyen évtizedeken keresztül semmi sem lett javítva. Azért, hogy ezekre a kulturális és szocziális czélokra költött nagyobb összegeket, nem megszólásban s elitélésben, hanem dicséretben kell részesülni a koalicziós kormánynak. Hogyha végig nézünk a kormány költségvetésén, láthatjuk, hogy a népoktatás tekintetében mennyire el vagyunk maradva a többi kulturállamok mellett, hogy nálunk még 40%-a a hat éven felüli gyermekeknek egyáltalában nem részesül iskoláztatásban, hogy irni és olvasni nem tud, hogy a tanítók helyzete az általános drágasági viszonyok mellett különösen most, midőn a kormány különféle fogyasztási czikkek árát emeli, mindig nehezebb lesz. Mikor mi itt a házban felszólalunk s ezen szegény sorsban és kulturmunkát teljesítő tanítóság anyagi helyzetének javítását kérjük, mikor tulaj donképen 3—4 millió koronáról volna csak szó, a minister ur kitérő választ ad, vagy egyáltalában nem reflektál erre a kérdésre, vagy Idjelenti, hogy erre a czélra nincs fedezet, mert nem kap a pénzügyminister úrtól. Mikor oly óriási összegeket tudnak a hadseregre áldozni, azt hiszem, méltányos követelés volna e szegény sorsban lévő, nehéz foglalkozást üző emberek anyagi helyzetének javításával is foglalkozni. (Igaz! ügy van! a bal- és szélsőbahlialon.) Látjuk ugyanezt ismétlődni a középiskolák s az egyetemek felállításánál is, hol valóságos liczitácziót tartanak egyes városok, hogy melyik kapja meg az egyetemet, nem is az állam anyagi hozzájárulásával, hanem ezen városoknak minél nagyobb fokban való hozzájárulásával. Olyan városokban, melyeknek 14—15 ezer lakosa van, hol módosabb polgárok laknak, hol tisztviselők nagy számban vannak jelen, ezek mind kénytelenek gyermekeiket idegen városokba küldeni tanításra, (Igaz! ügy van! bal felől.) a mi óriási pénzáldozatba kerül, vagy pedig azt idézi elő, hogy ezen intelligens tanult szülők gyermekei nem fogják a tanultságnak azt a fokát elérni, a melyen szüleik állanak. Itt van egy példa. Nem haza beszélek, miután kerületemnek erre vonatkozó kérelme jelenleg nincs, de ott van a kerületemben levő Dunaföldvár község, mely Budapesttől 80 kilométernyire fekszik a Duna szélén, virágzó helység, vagyonos nép lakja, 100.000 majd 200.000 koronát ajánlott fel, sőt ingyen telket és házat abban az esetben, ha ott középiskola, vagy polgári iskola létesíttetik, eredményt elérni azonban nem tudott, és ma is csak elemi iskolája van ennek a 14—16.000 lakossal biró nagyközségnek, lehet mondani városnak, mert számos rendezett tanácsú város van, melynek lakossága nem éri el ezt a számot, és még nem képes ez a község ahhoz jutni, hogy közép vagy polgári iskolát létesítsenek falai között. Szükség volna ipariskoláknak nagyobb számmal való felállítására. Láthatjuk, hogy számtalan törekvő és a legjobb utón haladó fiatal ember, a ki a legnagyobb ambiozióval szeretne megfelelő ipari okatásban részesülni, kénytelen ezen ambicziójáról lemondani, mert nincsen hely és igy nem részesülhet ipari oktatásban. Láthatjuk őszszel az ipariskolákban, hogy micsoda tolongás van ott a végből, hogy oda felvétessenek és ha csak valakinek igen nagy protekcziója nincs, azon a szakvizsgán, a melyet az ipariskolába való felvétel előtt le kell tennie, bizony elbuktatják, talán ártatlanul is csak azért, mert nincs elegendő hely és nem tudják őket elhelyezni az ipariskolákban. Hiába méltóztatik ezen mosolyogni t. képviselőtársam, ez igy van. Tessék ezt egyszer őszszel figyelemmel kísérni, a mikor Budapesten az ipari iskolában a felvételi vizsgák lesznek és meg méltóztatik látni, hányan jelentkeznek és hány százalékát veszik fel a jelentkezett hallgatóknak a tanfolyamra, (ügy van! balfelől.) Mezőgazdasági szakiskolák felállításáról is kellene gondoskodni. Nem olyan szakiskolákat értek, a hol gazdatiszteket és ispánokat nevelnek, hanem olyanokat, a melyekben a helyes gazdasági művelésre és a népnek az intenzivebb műveléssel való foglalkozására oktatnák ki az illetőket. (Helyeslés balfelől.) Ezáltal lehetővé tennők, hogy a nálunk sok helyen még elavult módon űzött gazdaságok javulnának és lehetővé tennők azt is, 40*
