Képviselőházi napló, 1910. IX. kötet • 1911. junius 20–julius 15.

Ülésnapok - 1910-189

244 189. országos ülés 1911 június 30-án, pénteken. szagban követni mindaddig, a mig az 1867-iki kiegyezés oly módon haj tátik végre a másik állam vezető férfiai részéről, a mely ennek az országnak jogos érdekeit, a nemzetnek érzékenységét sérti. (Ugy van ! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Barta Ödön : A Reichseinheit alapján állnak odaát! Désy Zoltán: A rninisterelnök ur kezében megvan az eszköz a kellő eljárásra és gondoskodásra. Ez a tétel ugyanis igen komoly veszedelmet rejt magában, mert ha ezt tudva eltűrjük, ugy néz ki a dolog, hogy a közös vámbevétel a maga egész összegében ületi a Reichsrathban képviselt országokat, a mi pedig elmarad, ahhoz hozzájárul még Magyarország is. Ezt csak például hoztam fel a t. ministerelnök urnak, hogy igenis sérelmek vannak és azokat agyonhallgatni nem lehet és nem szabad. De nézzük a helyzetet magasabb szempontból. A t. ministerelnök ur foglalkozott azokkal a követelésekkel, a melyeket az egykori nemzeti párt a külügyi képviselet terén formulázott és a mely kívánalmak végóhajtása abban csúcsosodott ki, hogy a kiegyezés keretében is a magyar állam önállósága, külön állami volta minden vonatkozásában külállamokkal szemben is érvényre emelkedjék. Ne méltóztassék elfelejteni: a 67-iki kiegyezés szerencsés záróköve egy nagy küzdelemnek és másfelől a 48-iki törvények fentartója. De 48 és 67 közt egy hosszú, szomorú korszak van, a melyben a magyar állam nem létezett csak papiroson vagy egyes szabadságszerető emberek szivében, de különben ki volt törölve az országok közül. 1867-ben és az azután következő években jelt kellett adni a külföldnek, hogy az ujabb és szokatlan formájú alakulásban észrevegye, megtudja, hogy van egy független önálló Magyarország, habár szövetségben is egy másik állammal. És mire utaljak még ? Hiszen köztudomású, hogy legkiválóbb államférfiainknak — nemcsak gróf Apponyi Albertet értem, ép ugy értem gróf Majláthot és Andrássyt is — a közeli múltban is agitátónus működést kellett kifej teniök abból a czélból, hogy megismertessük a külföldet a magyar közjoggal, annak alaptételeivel és megismertessék azt a tényleges helyzetet, hogy Magyarország bár a pragmatica santióból folyó helyzetet elfogadta és az együttes birtoklásból folyó együttes védelmi kötelességét az adott keretben teljesiti is, ez azonban nem jelenti állami önállóságának megszűntét mert az 1867-iki kiegyezés formailag és tényleg is elismerte az országnak soha fel nem áldozott függetlenségét és önállóságát. Ha a hadseregre az ennek körében felmerült sérelmekre hivatkoztak, a hadsereggel szemben merültek fel aggodalmak, azzal a hadsereggel szemben, melyről mi ma csak a legnagyobb tisztelettel és elismeréssel nyilatkozhatunk, fde a melyről nem szabad egy körülményt figyelembe nem venni és ez az, hogy ez a hadsereg 1867. előtt személyi hadsereg volt, hogy ez a hadsereg volt az, mely elnyomta szabadságunkat. mely szemben állott velünk. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon : Most is !) Sümegi Vilmos: Meine Armee! Hock János: De azt nem mondja: Az én államadósságom! (Elnök csenget.) Désy Zoltán : Minden sérelem, mely a katonaság részéről érte a mi nemzetünket, fokozott sérelem volt. Méltóztassék visszaemlékezni a Janszky-esetre és nem tudom, hány más esetre, a melyben az a nagy politikus, kiről az előbb megemlékeztem, megállotta helyét és elégtételt szerzett. Politika ez ? állapot ez, a hol arra kellenek erős és nagy kormányférfiak, hogy minden perczben ügyeljenek arra, nem éri-e a másik szövetséges állam kormánya vagy a hadsereg részéről a magyar áUam nemzeti önállóságát, a magyar állam méltóságát sérelem ? (Igaz ! Ugy van ! a bal- és a szélsőbdoldalon.) Nemzeti kívánalmak ! Ennek csak egy értelme lehet. Az az értelme, ha azok részéről kifogásoltatnak, kik a 67-es kiegyezést ugy, a mint az van és a mint az végrehajtatott, oly tökéletes és befejezett műnek tekintik, melynek eddig elért intézkedésein vagy a törvényben magában kontemplált intézkedésein egy lépéssel túlmenni nem szabad és nem lehet. Emlékeztetem önöket egy szócska történetére, az »és« szócskára. (Igaz! ügy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Miféle öröm és tombolás volt, nemcsak a pártban, hanem az egész országban. Es emlékeztetem a küenczes bizottság javaslatára. Nem-e az akkori szabadelvű pártnak nemzeti kívánalmai nyilvánultak meg ebben ? Vagy benne volt-e ez a 67-es kiegyezésben vagy annak végrehajtásában ? T. ministerelnök ur, itt csak többről és kevesebbről lehet, beszélni, de a nemzeti kívánalmak jogosultságát csak az kifogásolhatja, a ki azt hiszi, hogy ennek a nemzetnek minden jogos és a 67-iki kiegyezésben is biztosított érdeke ki van elégítve. Az egyedül mondhatja, hogy ennek a nemzetnek minden kívánalma már csak az összhangnak, az egyetértésnek megzavarására vezethet. (Igaz ! Ugy van ! a bal- és szélsőbaloldalon.) Visszatérek arra, mi volt az a kérdés, a mely körül kezdettől fogva csoportosultak a nemzet kívánságai. Ez a katonai kérdés. Nem tízéves küzdelem, a mint azt a t. pénzügyminister ur a közelmúltban mondotta; a véderővita óta lappangó kisebb-nagyobb erővel kitörő küzdelem az, melyet az ellenzék ezen a téren folytat. Méltóztassék elolvasni a véderővita naplóit, meg fogja látni, hogy äz ellenzék akkori vezérei kijelentették akkor, a mint mi kijelentjük ma, hogy azt a kérdést a közmegnyugvással megoldani csak egyképen lehet, ugy, ha közmegnyugvást teremtünk ebben a kérdésben. Az akkori többség keresztülerőszakolta a maga, illetőleg az általa vállalt akaratot, — legyünk igazságosak — mert hiszen a többség sem ma, sem akkor nem benső meggyőződésből támogatta ezeket a követelményeket. Hock János: Opportunizmusból \