Képviselőházi napló, 1910. IX. kötet • 1911. junius 20–julius 15.

Ülésnapok - 1910-183

183. országos ülés 1911 j A mi az esküdtbiróságok kérdését illeti, nagyon sokat lehetne beszélni arról, vájjon ezek az esküdtbiróságok jók-e vagy sem. Két ellentétes álláspontot láttunk Simonyi-Seinadam Sándor t. képviselőtársam és az igazságügyminister ur kijelentésében. Én azt hiszem, hogy bizonyos mértékig a középen van az igazság. Az esküdtbÍróságokra bizonyos dolgok szempontjából szükség van, de viszont a legtöbb esetben kétségtelenül megnyugtató, ha szakbíró, a kinek a kezét kevésbbé kötjük meg, intézi el azokat a dolgokat, a melyekre nézve az esküdtbiróságot talán nem tartjuk egészen helyesnek, működését nem tartjuk egészen kielégítőnek és megnyugtatónak. Egyik lényeges hibája az esküdtbiróságnak és a laikus bíráskodásnak az, hogy ez bizonyos theatrális jelleggel bír, az esküdtek ott, éppúgy mint maga a nagy publikum, bizonyos fokig közönséget képeznek, a mely néz egy színielőadást, a hol küzdenek egymással a védő, az ügyész, szóval az érdekelt felek és a kinek szónoki képessége, meggyőző ereje nagyobb, az tudja azután hangolni az esküdteket is, meg tudja ríkatni akkor, mikor erre szükség van, szóval el tudja érni azokat az eredményeket, a melyek az ő szempontjából szükségesek. Ez olyan kérdés, a melylyel mindenesetre foglalkozni kell és a melynek megoldása nélkül az esküdtbiráskodás kellő eredményeket felmutatni nem fog. Ezzel kapcsolatban rá kell mutatnom a bűnvádi perrendtartásnak egy igen nagy hibájára is, nevezetesen arra, hogy a ki legjobban van érdekelve a perben, annak a sértett félnek a legkevesebb jogot biztosit a pernek menetében. Ha pl. valakit közhivatalnoki becsületében súlyosan megsértenek, ha valaki ellen nagyfokú súlyos testisértést követnek el, sőt valakit agyonvernek és annak az özvegye, vagy — ha emberölés nem állt be — ő maga oda áll az esküdtbíróság elé, ott neki nincs módjában a maga igazát kellőkép kifejteni, mert az ő jogköre ott . a legnagyobb mértékben korlátolva van és a mikor az esküdtbíróság előtt szerepelni akar, azt mondják: a te igazadat a kir. ügyész képviseli. Ámde a kir. ügyész, annak a bünpernek a szempontjából, nem egyenlő értékű a védővel, a ki minden igyekezetét kénytelen és kell, hogy belefektesse abba a bünpörbe, a kinek rendelkezésére áll minden informáczió. A sértett félnek nagyobb jogkört kell biztosítani és meg kell engedni, hogy a védelemmel egyenlő félként állhasson a porondon. Ez, t. képviselőház, egy lényeges pont, a melynek a megkorrigálása nélkül kellő eredményt ezen a téren nem várhatunk. Reflektálni kívánok még azokra a dolgokra is, a melyeket a curiai bíráskodásról hallottunk. En, t. ház, figyelemmel kisértem a magyar kir. Guriának a működését, a melyet a képvíselőunius 22-én, csütörtökön. 101 választásból kifolyólag hozzájutott ügyekben gyakorol. Azt láttam, hogy két szélső irányzat honosult meg. Az első irányzat az volt, a mely teljesen feltétlen tisztaságot tűzött ki czélul és ez az irányzat mindjárt kezdetben érvényesült. Ez az irányzat azonban szigorúan keresztülvezetve a nagyközönség ellenzésével találkozott. A nagyközönség ezt nem tartotta helyesnek és akkor láttunk egy másik irányzatot, mely abban kulminál, hogy voltaképen a paragrafusok szigorú magyarázata mellett, ha nem akarok meglátni semmiféle visszaélést, akkor én azt nem látom meg. A törvény ezt nekünk nem teszi lehetővé, és tulajdonképen semmiféle petieziónak eredménye nem lehet. Keni akarom azt mondani, t. ház, hogy az egyik oldalon történtek hibák, vagy a másikon; a mikor a dolognak tulajdonképen teoretikus magyarázatáról és korrektivumáról van szó, akkor ilyen rekriminácziók talán nem is helyesek. Kétségtelen dolog azonban az, hogy nem értük el azt a czélt, a melyet a magyar kir. Curiával elérni akartunk. Nem értük el a választások tisztaságát. Ma vígabban folyik az etetés-itatás ós vesztegetés, mint valaha és a választások tisztaságáról voltaképen beszélni nem lehet. Ilyen körülmények között látjuk azt, hogy a magyar királyi Curiánál egyetlen egy peticzió sem vezet eredményre. Nem sikerül érvényre juttatni azt az elvet, a mely elvnek voltaképen irányadónak kellene lennie, a mely t. i. a választások tisztaságát czélozza. Ebből kell, hogy arra a konklúzióra jussunk, hogy a bíráskodást jjolitikai ügyekben, vagyis magát a politikát, ne bízzuk a bíróságra. De ha azután a másik oldalát vizsgáljuk ennek a kérdésnek, azt látjuk viszont, hogy politikusokra sem lehet a bíráskodást reá bízni. Én nem akarok a legközelebbi múltnak eseményeivel behatóan foglalkozni, nem hivatkozom ilyen ítéletekre, mert ezekkel ugy vagyunk, mint a friss halottal, a melylyel bizonyára borzadálylyal és nagyobb tapintattal kell hogy foglalkozzunk. Hanem rámutatok azokra a régi ítéletekre, a melyekre talán szintén lehet hivatkozni, még pedig, mint jogerős ítéletekre. Visszamegyek például Caraffa korára, vagy visszamegyek Álba herczeg működésére, a ki körülbelül 18.000 embert juttatott a vérpadra. Azt látjuk, t. képviselőház, hogy ezek ítéletei is jogerős ítéletek voltak és ha ma vizsgáljuk azokat az inappellábilis Ítéleteket, senki sincs, a ki azokat helyesnek tartaná. Ha a 48-as időkkel foglalkozunk, akkor is azt látjuk, hogy annak a kornak nagy vértanúit jogerős bírói Ítéletekkel juttatták a vérpadra. Ha ennek a történeti múltnak a tanulságait levonjuk, azt látjuk, hogy a bíráskodást politikára bízni szintén nem lehet. Ugy vagyunk tehát, mint a bölcs, vagy talán nem is egészen bölcs, a hegyen, nem tudjuk mitévők legyünk, mi volna a legczélravezetőbb dolog.