Képviselőházi napló, 1910. VIII. kötet • 1911. május 23–junius 19.

Ülésnapok - 1910-180

180. országos ülés Í9ÍÍ június 19-én, hétfőn. 445 mert a művészet mindig a kulturális fejlődés virága. A hol tehát már megállapodott formákkal dolgozik egy nemzet, ott már az inkább utánoz, ott már inkább mesterséggé lesz a művészet. De a magyarban van egy istentől beleadott művészi erő, s ez megnyilatkozik az ő egyéniségében. Tessék csak megnézni a pusztán, mikor az a juhász legelteti nyáját és a furulyájával az időt akarja elütni. Hallott egy nótát, de nem ugy adja azt vissza, a mint hallotta, hanem ő azt kiczifrázza, beleviszi egyéniségét, alkalmazza azokat a trillákat, a melyeket a szabad levegőn, az égbe repülő pacsirtától hallott. Ez a magyar temperamentum. Lehetetlen tehát, hogy azt kívánjuk, hogy azokat az egyszerű rendgyakorlatokat a melyeket a porosz szellem, a porosz temperamentum szivesen végez, nálunk is kizárólag műveljék, hogy az ifjúságot csak arra korlátozzuk. Magunkra utalok. Tudjuk, hogy mennyire unalmas volt gyermekkorunkban a tornaóra, a melyben vezényszóra kellett lépni,- a melyben csillagokat kellett csinálni, hazafias nótákat kellett énekelni. Ezek tényleg unalmasak is voltak. Tehát annyit mondok én a t. képviselő urnak, lehet keverni ezt a dolgot, de nem szabad erre a súlyt fektetni. Bernáth Béla: Ez az alapja neki! Hock János : Dehogy az alapja, ez a kinövése, ez egy bizonyos irányzata a testnevelésnek, a mely nem szolgál másra, mint a fiuknak a fegyelem által, a drill által való nevelésére. Erre szolgál. (Zaj.) Polónyi Dezső: Semmi másra! Elnök: Csendet kérek! Hock János : Ismétlem tehát, az én meggyőződésem az, hogy nem szabad lekicsinyelni az egyiket és elejteni a másikat, hanem meg kell keresni az összhangot köztük és az atlétikáról a melyről ő őszintén oly kicsinyléssel szólt. . . Bernáth Béla: Dehogy! Hock János : ... az atlétikáról annyit mondok, hogy az sport. A testedző játékok az egész ifjúságra kiterjednek es bevonják az egész ifjúságot természetesen az ő testi izmainak erősitésére. Az atlétika már a kiválogatottaknak a sportja, a kitűntek javára szolgáló intézmény. Az atlétikai erősebb gyakorlatokat nem is birja minden test; a futást és ilyen dolgokat minden test elbírja, de meggyőződésem az, hogy az atlétika betetőzése a testi nevelésnek és azon kezdeni — meggyőződésem szerint — az iskolában nem is kell. Az bizonyos, hogy ha nálunk a testi nevelés az ifjúságnál az iskolában felkaroltatnék és a társadalom által is, nem volnának olyan szomorúak viszonyaink, hogy pl. ma Magyarországon a társadalmi élet élénksége vagy pangása nem is függ mástól, mint egy-egy kártyakompániától. A magyar társadalomnak összes szórakozása családi helyeken, mulatságokon, nyilvános helyeken abból áll, hogy a férfiak megszöknek a társaságtól és mennek a maguk zöld asztala meüé. Az iparos, a kereskedő, ha van egy szabad délutánja, nem megy ki a szabad levegőre. Hivatkozhatom gróf Apponyi Albert igen t. képviselőtársamra, hogy a mikor Filadelfiában lenn voltunk és a Country Clubnak voltunk vendégei, láttuk egymás mellett a dombos réteken, pázsitokon a különböző clubbok tagjait. FiladelfLának, ennek a nagy városnak különböző társadalmi osztályait. Valahányszor szabadságuk volt, kimentek a szabadba, golfoztak, de nem kártyáztak, hanem szabad idejüket szabad levegőn töltötték, hogy szervezetüket megerősitsék, testi erejüket fejleszszék. Nálunk futnak a kávéházakba, ott töltik az időt és méltóztassanak elhinni, hogy ebben a helytelen társadalmi irányzatban rejlik az oka annak, hogy Budapestnek tulaj donképen társas és kulturális élete is teljesen be van szőritva a kávéházi élet megromlott levegőjébe és elmondhatjuk, hogy Magyarország társadalmi életének egyik főhibája, hogy a nemzet géniusza még a kártyagyárakra is kiterjed és Piatnik a magyar koronával disziti fel a piros hetest vagy a makkhetest, nem tudom melyiket, mert én nem vagyok kártyás. (Derültség.) Francziaország utánozta Angliát és belátta gyorsan, hogy a nevelésnek egyik főfeltétele a testi nevelés, még pedig az olyan, a mely nem terhes testi nevelés, hanem a mely játékával a lelket is felüditi a gyermeknél. Ezért Jules Simon, a híres pedagógus és államférfi rámutatott Anglia j)éldájára és azt mondotta : »le droit, ce que je reclame pour l'enfant, c'est le droit du jeu.« A játék jogát követelik tehát a francziák a a gyermekek részére. És igazuk van. Minden életkornak megvan a maga vonala a melyben fejlődik, a melyben él. Abban a vonalban az az élet különös örömöket nyújt a gyermeknek, de a mint abból kiemelkedett, megint más vonalba jut és más életörömök és fájdalmak várakoznak rá. Az egyiket mi nem tudjuk megérteni, ha még a másikban vagyunk, de ha már voltunk abban az egyikben és visszatekintünk reá, akkor tudjuk, hogy a gyermek lelkének üdeséget, a gyermek kedélyének frisseséget tulaj donképen csak azok a testi játékok kölcsönöznek, a melyek az izmait is kifárasztják, de e mellett örömöt is nyújtanak a gyermek lelkét betöltő játéknak boldogságában. Ezért bevitték már a franczia iskolákba is a sportokat és a szellemi túlterhelésnek úgyszólván villámháritója Erancziaországban is ma a testi nevelés. Természetes is ez. Mert hiszen az agyvelőt nem lehet büntetlenül túlterhelni. A fejlődésnek ama korszakában, mikor az agy az ifjúkorban tulaj donképen a legerősebben fejlődik, az iskolákban hibás módszer az, hogy teletömik azt a fejletlen agyat mindenféle adatokkal, részletekkel, olyan ismeretekkel, a melyeknek tudatására tulajdonképen szüksége sincsen, mert minden lexikonban feltalálhatja, s ez alatt a teher alatt az a gyermekagy, a mely azt fel sem foghatja, meg nem értheti, csakhamar leroskad és — mondjuk ki a szót, — elbutul.