Képviselőházi napló, 1910. VIII. kötet • 1911. május 23–junius 19.
Ülésnapok - 1910-175
175. országos ülés 1911 június lú-tn, szombaton. 281 démiáról, engedelmet kérek arra, hogy idézhessem azokat a szép szavakat, a melyeket Nagy Ferencz t. képviselőtársam mondott akkor, a mikor volt szerencsénk ünnepelni ennek az akadémiának 20 éves jubileumát. (Halljuk! Halljuk!) Az én t. barátom akkor igy nyilatkozott (olvassa) : »Közvetlen szomszédjai vagyunk a Balkánnak s igy mi vagyunk az összekötő hid a Nyugat és a Kelet között. Kereskedelmünknek természetszerűen a Kelet felé kell gravitálnia és meggyőződésünk, hogy kereskedelmünk el is fogja foglalni azon pozicziót, a mely már helyzeténél fogva is megilleti a Keleten. A balkáni szerződések megujitása, Törökország közgazdasági fejlődése és a Bosznia annexiójával kapcsolatos gazdasági vállalkozások kétségtelenül olyan momentumok, a melyek iránt a magyar kereskedelemnek érdeklődnie kell. Ennek azonban első feltétele az, hogy olyan kereskedőink és olyan kereskedői tisztviselőink legyenek, a kik tanulmányozzák a Kelet viszonyait, a Kelet népének lelkét, a kik megismerik nyelvét és szokásait, és a kik vállalkozó kedvükkel felkeresik a mérhetetlen javakat kínáló keleti piaczot. Ezt az első feltételt akarja nyújtani a keleti akadémia.« (Helyeslés jobb felől.) Én öreg ember vagyok, de szeretném megélni azt, hogy ebből az akadémiából olyan intézmény fejlődjék ki, mint a milyen Bécsben a konzuli akadémia. Miért ne lehetne minden külföldi képviseletben egynéhány magyar ember, a kik hazánknak érdekeit ottan képviselik ? (Felkiáltások: Igaz I Ugy van!) De ez az akadémia, a mely a vallás- és közoktatásügyi minister ur gondozása alatt áll, igen kevés dotáczióban részesül. Bátor vagyok a nagyméltóságú minister urnak figyelmét felhivni arra is, hogy ezen az akadémián nagyon kevés a stipendium. A kereskedelemügyi ministerium ad egy pár stipendiumot, adnak mások is, társulatok is, sőt az a szerb irodalmi társulat, a »Srpska Matica« is alapitványok segítségével három növendéket küld ki erre az akadémiára, pedig az nem olyan gazdag, mint más magyar társulatok. De a magyar közönségnek kellene több figyelmet fordítania erre az akadémiára. Gazdag emberek, társulatok, bankok, egyesületek több stipendiumot alapithatnának ezen keleti kereskedelmi akadémia részére. Nem tartom helyesnek, hogy minden évben a tömegesen jelentkezőknek nagy részét vissza kell utasítani, mert nincs elég hely a befogadásukra és nincs elég eszköz, hogy őket kiképezzék. Pedig e téren nem kell félnünk a túlprodukcziótól. Minél több értelmes magyar kereskedő és magyar iparos lesz, annál jobb ránk nézve, (ügy van !) Több stipendiumot kellene az akadémia részére létesíteni, hogy több legyen a hallgatója, mint jelenleg. Van ennek az akadémiának egy gyönyörű intézménye, a múzeuma. Tessék csak megnézni ezt a muzeumot; in nuce látja ott az ember a balkáni népek fejlődését képviselve. De mit tehet az az igazgató évi 1000 koronával a múzeum fejlesztésére ? (Igaz!) Méltóztassék a dotácziót néhány ezer koronával fölemelni, hogy az igazgató, KÉPVH. NAPLÓ. 1910 1915. Vni. XÖTET. a ki buzgó szakember, a ki úgyszólván saját eszközeiből hozta össze a muzeumot, és a ki ismeri a dolgot, valóban balkáni múzeummá váltotathassa át azt a muzeumot, hogy a Nyugat értelmisége, a mint ma bámulja a földmivelési muzeumot és azt mondja róla, hogy ilyen nincs a világon, megcsodálhassa ezt a muzeumot is, melyben képviselve van az egész Balkán. Nagyon jó volna, ha ezt az intézményt fejleszthetné az igazgató. Tudom, hogy sok képviselőtársam érdeklődik a keleti akadémia fejlődése és előrehaladása iránt; remélem, hogy továbbra is figyelemmel fogják kisérni a működését és fel fogják hívni a t. minister ur figyelmét egyre-másra, és remélem, a minister ur készséggel fog hozzájárulni, hogy ennek az akadémiának dotácziója nagyobb legyen és az valóban megfelelhessen nagy és fontos hivatásának. (Helyeslés.) Engedelmet kérek, hogy beszédem végén hivatkozhassam a t. minister urnak egy kijelentésére. Nagyon megörültem, a mikor azt mondta, hogy meggyőződése szerint a nemzetiségi kérdéseket, ha ilyenek egyáltalán vannak, megoldani csak »egészséges közigazgatással és intenzív kulturpolitikával« lehet. Aláírom e szavakat. Kérem a t. képviselőházat, engedje meg, hogy visszaidézzek emlékezetébe egy momentumot a régi időből. 1874-ben volt, a mikor én mint fiatal ember egy azóta már meghalt képviselőtársammal, dr. Maximovicscsal, boldog emlékű nagy államférfiunktól, báró Sennyey Páltól tanácsot kértünk egy egyházi kérdésben. Beszélgetvén vele az akkori szénatéri klubban, — ugy emlékszem, mintha tegnap történt volna — báró Sennyey kiterjeszkedett arra a kérdésre : hogy vagytok a nemzetiségi törvénynyel megelégedve ? Egyházi dolgokról beszélgettünk és azt mondtuk: Kegyelmes uram, bízunk benne, hogy végre is fog hajtatni! »Én nem hoztam volna, mondja ő, a törvényt, nem értek vele egyet, de ha én vagyok a kormány, bátor volnék azt végrehajtani. Itt van dr. Mandics barátom ; nagyeszű ember, — ez akkor a kultusz ministeriumban tanácsos volt, — ismerem a szerbeket, szolgáltam velük, működtem velük, ismerem a szerb faj jellemvonásait: a szerb nyílt jellemű, szereti a magyart, a hol csak lakik, a magyarokkal jó egyetértésben él. Ha én ma ministerelnök vagyok, felhoznék ide 30 szerb fiatalembert, elhelyenzém őket az államkormányzat minden ágában, kitanítanám őket és ha meggyőződöm, hogy ezek a magyar állameszme buzgó hivei, leküldeném őket oda, a hol szerbek vannak, alkalmaznám őket az adminisztráczió minden ágában és meg vagyok győződve, hogy az állam is, a lakosság is meg lesz velük elégedve.« Ezt mondta nekem báró Sennyey. Ezért én büszkén hivatkozhatom arra, hogy akkor a kultuszministeriumnak volt egy olyan tanácsosa, mint dr. Mandics, volt olyan tanácsosa, mint Milutinovics, későbbi kúriai biró, volt szerb titkára is, egy fővárosi fiu, Jovanovics Lázár. De mit látunk ma ? Ha egy szerb akta odajön a vallás- és közoktatás36