Képviselőházi napló, 1910. VIII. kötet • 1911. május 23–junius 19.
Ülésnapok - 1910-173
173. országos ülés 1911 június 8-án, csütörtökön. 235 Engedje meg a t. ház, hogy utoljára, mint utolsó pontot, elmondhassam meggyőződésemet ós felfogásomat, nem a magam nevében — mert tudom, hogy milliók vannak, a kik igy gondolkoznak az országban, elmondhassam, hogy megismerhessék — arra nézve, hogy mi a magyarosítás, A magyarosítás mindenesetre magának a minister urnak szavai érteim'ben is semmi esetre sem tisztán a magyar nyelv tanulása. Mert nincsen nemzetiségi ember az országban, a ki a magyar nyelv tanulása ellen foglalna állást. (Ellenmondások balfelől.) Akkor azok, ha vannak, nagyon tévednek ; megengedem, lehetnek ilyenek, de azok nagyon téves utón járnak, mert senki sem gondolhatja azt, hogy Magyarországon intelligens embernek nem kell-e magyarul tudni és ez nem volna kulturfelfogás. (Zaj.) Nekem az a felfogásom, hogy minden embernek javára válik, ha tud magyarul és magam sem lehetnék itt, ha nem tudnék magyarul. Egy józan nemzetiségi ember sincs, a ki a magyar nyelv tanulása ellen volna ; igen szívesen tanulunk magyarul és meg is tanuljuk azt, a mennyire csak tehetségünk győzi. De egy van, a mire. nézve nekünk különbséget kell tennünk, a mi tulaj donképen az egész dolognak a tengelye, a melyen az egész kulturtárcza és ebből kifolyólag azután az egész nemzetiségi kérdés és az egész iskolaügy tényleg megfordul, s ez a magyarosítás olyan értelemben, mint a hogy azt érti a társadalom s mint a hogy gyakran az iskolákba is beviszik. Kun Béla : Hogyan ? Juriga Nándor: Ha megengedik, felolvasok egy költeményt ennek illusztrálására, s tessék, t. képviselőház, felelni arra, hogy milyen tendenczia ez. Hencz Károly : Rimekben ? Juriga Nándor: Igen, rimekben. (Olvassa:) »Hét magyarok Forrófalván, Moldovában Üldögélnek zsupfedeles kicsi házban. Kong a harang, hívőket hiv Misére — Hét magyarnak egyszerre csak Köny szökik szemébe. Szól az egyik — hosszú, fehér a szakálla, Ránczos arczát sok nehéz év barázdálta : »Hej, mikor még az a harang Vasárnap Magyarul szólt Forrófalva Sok magyar fiának!« (Felkiáltások a szélsőbaloldalion : Igaza van!) Szól a másik : »Magyar pajrunk is volt nékünk, A mi lelkünk, a mi szivünk, a mi vérünk. Bem apóval együtt nyargalt Csatára — Aztán pap lett, aztán por lett, Sirhatunk utána!« Ismét más szól, barna arczu, büszke csángó : Van énnálam elrejtve egy magyar zászló. Piros-fehér-zöld a szine — Ha nézem. Trombita szól, puska ropog, Dob perdül, ugy érzem ! Perdül a dob, harsog a kürt egyre jobban. Csángó földnek magyar szive meg-megdobban. Magyarország, Erdélyország, Testvérünk. Erős karját, büszke karját Átnyújtja minékünk. Hallga ! Hallga ! Gimes felől, a határon Bem apó jön. Bem apó int s Gábor Áron. Reng a föld, a hogy robognak S a zászlón Szűz Mária kivarrt képe Szétnéz a határon. Magyarország, Erdélyország, egytestvérünk, Nem nézed hát halódásunk gyötrődésünk ! Bosszúálló rettenetes Haraggal Diadalmas sereged a Határon átnyargal. Nézd, a sik, a bérezek alja, folyók mente Csángó néppel, magyar szóval vagyon telve. Mintha kelnénk egy halálos Rabságból. Százezer sziv, hű csángó sziv, Mind magyar, föllángol! Fel az égig zendül, csattog lobogása. Egész Moldva félve nézi, megcsodálja. Csángó népem, magyar vérem, Ébredezz ! Rettenetes rabságunknak Vége lesz, vége lesz !« Hét magyarnak Forrófalván, Moldovában Szive dobban, lelke lobban büszke lángban. S hogy az ajtó zárja csattan, Mind várja. Most toppan be Gábor Áron, Bem apó futárja . . . Sára néni becsoszog a kis szobába. »Jó szomszédék, az Úristen is megáldja, Nagy a bajom, szörnyű az én Keservem —« Gábor Áron — büszke álom — Mind elszáll, szétrebben. (Mozgás.) >>Szegény uram mostan halt meg. Vége, vége. Mindig csak az imádságos könyvét kérte. Magyar könyvet adjak majd a Kezébe, Azt mondotta, ugy temessük Moldova földjébe. (Mozgás.) 30*
