Képviselőházi napló, 1910. VIII. kötet • 1911. május 23–junius 19.

Ülésnapok - 1910-171

171. országos ülés 1911 június 2-án, pénteken. 171 a magyar állam egységét és senkivel, a ki kifelé való aspirácziókkal foglalkozik és ezeket istápolja, magyar politikus egyáltalában szóba állani nem fog. (Helyeslés a ssélsobalóidálon.) Mindezeknek okából ma nagy megelégedéssel látom és konstatálom, hogy magának a munkapártnak vezére is arra az álláspontra helyezkedett, — legalább igy vagyok informálva — hogy a román és egyéb nemzetiségi táborhoz tartozó képviselőkkel, mint testülettel nem hajlandó tárgyalásokat folytatni, de szabadságában áll mindegyiküknek bármely politikai pártba belépni, a hol igenis lehet velük értekezni arról, hogy mikép lehet a magyar állam egységének és a magyar faj hegemóniájának fentartása mellett kulturális egyéni érdekeiket megfelelő módon kielégíteni. Talán messzebb is mentem, t. ház, mint akartam, a kultusztárcza tekintetében. Miután a főtémámmal, a melylyel foglalkozni akarok, hosszabb ideig leszek bátor a t. ház szives figyelmét igénybevenni, csak röviden érintem még azt, hogy minden politikusnak van u. n. politikai szerelme. (Derültség.) Nem tagadom, hogy bennem talán atavizmus nyilatkozik meg. mely az öreg szülőkre való visszaütés eredménye, a mennyiben nagyatyám kántortanító volt, midőn kijelentettem, hogy nagy szeretettel viseltetem a magyar néptanítóság ügye iránt. S mélyen sajnálom, hogy ezen a téren a mélyen t, minister ur engem nem egészen elégített ki. a mennyiben magának a néptanítóságnak, különösen pedig a nem állami néptanítóságnak érdekeiről s azoknak mostoha sorsáról nem emlékezet meg azzal a jó szívvel, a melyet én nála ismerek és szívesen feltételezek. Ebben a tekintetben most nem tehetek egyebet, mint hogy utalok arra, a mit beszédein végén fogok felhozni, hogy milyen tendencziával, milyen ezélzatossággaí használják fel a tanítói kar nyomorúságát arra, hogy őket forradalmi propaganda szolgálatába sorozzák, és hogyan használják fel a nyomort arra, hogy a magyar állameszme és a magyar társadalom ellen izgassák a tanítói kart, és pedig, fájdalom, nem eredmény nélkül. Nem azért hozom ezt fel, hogy ennek a szerencsétlen terrornak magam is hangot adjak, de felhozom azért, mert eltekintve attól, hogy vannak egyes aberrácziók, minden esetre be kell látnunk, hogy a mai viszonyok között a néptanítói kar, különösen annak, mondjuk, nem állami alkalmazott része, kétségtelenül nélkülöz. Nélkülöző tanítói kar pedig nem lehet hasznos szolgálatára egy nemzetnek, a melynek különben is annyi ellensége van. (TJgy van ! a szélsbbaloldalon.) A mit még meg akarok jegyezni a t. minister urnak, az az én kérelmem volna, hogy legyen olyan szives az iparosság tekintetében is egy kissé bővebben foglalkozni azzal a kérdéssel, nem volna-e nagy hasznára a nemzetnek azok mellett a szép eszmék mellett, a melyeket Fráter Lóránt t. barátom tegnap itten fejtegetett, a felsőbb iparoktatásnak kiterjesztése és lehetővé tétele egy deczentralizált felsőbb iparoktatás által annak, hogy iparosaink nagyobb terjedelemben juthassanak felsőbb ipari képzéshez és ez által necsak a tehetségek érvényesülésének jusson ut és mód, hanem gátoljuk meg a magasabb képzettség elérésével azt, hogy az. iparosok továbbra is ki legyenek szolgáltatva ezen nemzetközi

1 propagandának, a melynek pedig senki sem lesz áldozatul dobva, mihelyt elérte a műveltségnek azt a fokát, a mely elégséges arra, hogy megtanulja, becsülni és tisztelni a hazát, vallást és tulajdont, mert ma már ugy van, hogy a tudatlanság sorakozik a vallástalanság mögé és bátran lehet állítani, hogy a mai korban, bizonyos irodalmi ismeret, bizonyos fokú tudomány szükséges ahhoz, hogy meggyőződjünk arról, hogy a vallásra, mint ilyenre, állami szempontból, de saját individualismusunk szempontjából is, mennyire szükségünk van. Ezek előrebocsátásával rátérek magára arra a kérdésre, mely tulajdonképen beszédem egyedüli és igazi czélja. Nagyon örvendetes jelenségnek tartom, hogy a közoktatásügyi tárczánál mélyreható és eddig szokatlanabb dimenziójú vita fejlődött ki, mert beszélhetünk akármit, egy nemzetnek jövendője az iskola és a nevelés kérdésén fordul meg. (Ugy van! a hal- és a szélsöbáloldálon.) Beszélhetünk a múltnak behegedt, vagy behegedésre váró sebeiről, beszélhetünk materiális dolgokról, mint szép dolgokról, de ha a nevelésügy terén egy nemzedék elhibázza az ő helyes feladatát, helyrepótolhatatlanul pusztul el a nemzet, a melyet megmenteni többé nem lehet. (Ugy van! a bal- és a szélsöbaloldalon.) Azért, t. ház, e területen igenis nagy óvatosságra és nagy előrelátásra van szükség, hogy az ember biztosabb alapokra építhessen, hogy megalapozhassa a messze, nagy jövendőt és itt köteles őszinteséggel kijelentem, hogy a t. minister ur adott programmja, az én meggyőződésem szerint, nem csupán beszéd, hanem cselekedet is volt. Őszintén megvallom, a t. minister ur oly tapintattal és szerencsével választotta meg irányelveit, hogy én magam, a ki bizonyítékát szolgáltatom, hogy kinek utódjaként csatlakozom e politikához, mai beszédemben jóformán csak parafrázisát akarom adni és bizonyítékát lcivánom szolgáltatni annak, hogy mennyire szükségesek azok a disztinkcziók, a melyeket a minister ur tett. Ha ennek daczára ón nem oda konkludálok, hogy a költségvetést elfogadom, — a mit őszintén sajnálok, mert pártállásomnál fogva nem tehetem — annak materiális, anyagi okai is vannak, a melyeket röviden azért sorolok fel, hogy inkonzekvencziába abszolúte ne essem, mert lehetetlen figyelmen kivül hagyni, hogy a t. minister ur egyébként helyes irányeszméinek ki2g*