Képviselőházi napló, 1910. VIII. kötet • 1911. május 23–junius 19.

Ülésnapok - 1910-163

6 163. országos ülés 1911 május 23-án, kedden. Közel négy évtizeden át tartotta fenn a magyar állam azt a gyakorlatot, hogy a tankötelezettség teljesítéséért az állampolgároktól külön dijat szedett. Ezen hosszú időszak alatt, ezen közel négy évtized alatt a magyar népoktatásügynek egész rendszere ezen törvényes állapotnak a keretén belül, ehhez alkalmazkodva és simulva fejlődött — mert meg kell jegyeznem, hogy hála Istennek, ennek daczára is fejlődött. Ezen fejlődés természetesen azt hozta magával, hogy az iskoláknak természetes succrescentiája folytán 1908-ban, a mikor az ingyenes népoktatásról törvény alkottatott, már sokkal nagyobb volt az az összeg, a melyet az államnak rekompenzálni kellett, hogy ha az oktatást ingyenessé akarta tenni, mint kellett volna, ha mindjárt 1868-ban a tankötelezettség kimondásakor az ingyenes népoktatást is megvalósították volna és mindig nagyobb lett volna ez az áldozat, hogy ha az ingyenes népoktatás törvénybe iktatása késik. Már most, t. ház, ezzel a helyzettel számolni kell ós ha a t. kultuszminister ur ezen 1908. évi XLVI. t.-czikket akként akarja végrehajtani, a mint annak czólzata annak idején a törvény alkotásakor kifejezésre jutott, akkor nem szabad szűkkeblűnek lenni ós természetesnek kell találni azt, hogy ezen áldozatok esetleg nagyobbak is lesznek, mint a hogy az eredetileg provideáltatott. A törvény 3. §-a azt mondja, hogy a községi és hitfelekezeti iskolafentartóknak kérelmükre az állam kárpótlást ad azon bevételi csökkenésért, a melyet az ingyenes népoktatás von maga után. Már most ha a törvény végrehajtására kerül a sor, akkor előveszik a financziális szempontokat, a ministerium igyekszik a kincstár érdekét védelmezni, esetleg az érdekelt iskolafentartók rovására is, ugy hogy az iskolafentartók nem kapják meg mégsem bevételcsökkenésük teljes összegét, hanem annak bizonyos része áthárittatik azokra az állampolgárokra, a kik eddig semmiféle terhet nem viseltek e czimen és a kik sokkal nehezebben viselik e terheket, mint viselték azok, a kik azt tandijak formájában fizették. Ilyen módon a törvénynek az a tendencziája, hogy a népoktatás ingyenessé tétessék, tulajdonkópen nem nyer megvalósulást. Erre nézve elég példa áll előttünk, de én megvallom, példákat nem is gyűjtöttem, hanem egész véletlenül jutott tudomásomra számos eset, a melyekben egyenesen rendszert látok és azért nem is teljesítettem azoknak a kérését, a kik konkrét esetekben interpelláczióra kértek fel, hanem arra az elhatározásra jutottam, hogy a kultusztárcza tárgyalása alkalmával fogom keresni az alkalmat arra, hogy ezekre a rendszeresen előforduló anomáliákra felhívjam a figyelmet és a miniszter űrtől orvoslást kérjek. Egyes példákat azonban, a melyek az egész rendszert jellemzik, mégis kénytelen vagyok felbozjti, Az 1908. évi XLVI. t.-cz. végrehajtását két ministeri rendelet szabályozza, és pedig egyrészt a 150000/1909. számú és a 106000/1910. számú ministeri rendelet. E két rendelet folytán kétféle módon nyújtandó a törvény 3. §-ában megállapított kárpótlás a bevételi csökkenésért. Es pedig az egyik módja ezen kárpótlásnak az, hogy közvetlenül maga a tanító kapja meg a kárpótlást azért, a mit elmaradt tandijakban bevételi csökkenésként veszt, azután az 1910. évi 106000 számú ministeri rendelet szerint maguk az iskolafentartók kapják meg a bevételi csökkenésért a kárpótlást azon esetben, ha nem a tanítónak fizettek, hanem az iskolafentartók pénztárába fizették le a tandijakat. Mikor a tanitó közvetlenül szedte annakelőtte a tandijakat, előfordultak esetek, hogy felekezeti iskoláknál, különösen régibb díjlevelekben olyanféle megállapítások voltak, hogy az a hitközség, az az egyházközség szavatol a tanítónak a dijlevélben foglalt illetményeiért. Természetesen ezen illetmények közé már a dijlevélben is fel volt véve a tandij. A kultuszministeriumba beérkezett kérvényekre — megjegyzem azt is, hogy sokára és nagyon későn, — azt válaszolták, hogy a kérelmet elutasítja a minister, mert hiszen a tanitó semmiféle károsodást sem szenved, miután az iskolafentartó szavatol az ő összes javadalmaiért, az ő összes illetményeiért, így tehát tandijaiért is. Most azután az a tanitó hiába igyekezett bizonyítani azt, hogy hiszen ő maga szedte eddig azt a tandijat, most pedig már nem szabad szednie, ennélfogva nem kap tandijat sem a tankötelesek szüleitől, sem pedig attól az iskolafentartótól, mert hiszen szavatolás ez ideig gyakorlatba nem is vétetett, mert csak a legritkább esetekben, akkor következett be ezen dijlevélpasszusnak joghatálya, a mikor egykét szegény gyerek után nem tudták azt a minimális tandijat sem megfizetni és a tanitó ezt követelte; ,ekkor megállapította ezt részére a hitközség. Altalánosságban azonban mégis a tankötelesek legnagyobb része maga fizette a tandijat, a melyet most szedni a tanítónak nem szabad, ha tehát a kultuszminister sem tériti meg neki, akkor ő egyáltalában elesik azon jövedelmek legnagyobb részétől. T. képviselőház! Konkrét esetek közül csak egyet-kettőt említek fel. Ez a helyzet állott fenn pl. Vas vármegyének muraszombati járásában Péterhegyen,' Sürüházán, Tót-Kereszturon, a körmendi járásban Őrimogyorósdon, az ottani felekezeti evangélikus népiskolákban. Van azután még egy másik anomália, a mikor a tandij természetben fizetett részéről van szó. Nevezetesen fennállott az a szokás, a felekezeti iskoláknak igen-igen nagy részében, hogy tandij gyanánt nemcsak bizonyos csekély összegű készpénzt, hanem természetbeni járulékokat is fizettek azok a tankötelesek, nevezetesen vagy az volt megállapítva, hogy minden