Képviselőházi napló, 1910. VII. kötet • 1911. április 25–május 22.

Ülésnapok - 1910-143

,86 143. országos ülés 1911 április 28-án, pénteken. zással sok helyütt ott is tilalmaztatik a legeltetés, a hol a tulaj donképen a marha szájával a faállományban, lábával a talajban majdnem semmi, vagy alig észrevehető kárt okoz. Itt azonban, a mennyire ismerem a viszonyokat, nem magát a törvényt kárhoztatom, hanem azt, hogy az egyéni elhatározásnak, az egyéni akaratnak nagyon tág tér nyilik itt. Ezt nem tartom egészen helyesnek. Igenis megengedhetőnek tartom a legeltetést ott, a hol az érzékeny károkat nem okoz, habár azt is jól tudom, hogy az erdőben termelt fű tápértéke a hasonló viszonyok között lévő nyilt legelőterületeken termelt fű tápértékének csak egy ötödrészét képezi; de daczára annak, erdeink legelőterületeinek minden igényt kielégitő rendezésére feltétlenül szükség van. Bátor vagyok még utalni, t. képviselőház, a vadászati törvényre is. Ha jól emlékszem, azelső indemnitási vita alkalmával egyik t. képviselőtársunk adott is be erre vonatkozólag egy határozati javaslatot, a melyet azonban annak idején a ház nem fogadott el. Jómagam is eUene szavaztam, t. ház, nem azon felfogásból indulva ki, mint hogyha azt elvileg egyáltalában ellenezném, de csak azért, mert nem tartottam időszerűnek. Most is abban a véleményben vagyok, hogy ennek rendezése miatt sokkal fontosabb ügyeinket ne hátráltassuk és megoldásukban ne gátoljuk. Annak a részleteire sem akarok bővebben kiterjeszkedni, hogy miért tartom szükségesnek e törvénynek revízió alá vételét, csak utalok arra, hogy ezt ugy nemzetgazdasági, mint méltánylandó szocziális érdeknek ismerem. Tökéletlen intézkedése vadászati törvényeinknek a vadlelövési és tilalmi időszakra vonatkozó része is. Különösen helytelen gyakorlat fejlődött ki, t. ház, a vadkárok megállapítása körül. Nem akarom ezt sem érdemileg bővebben tárgyalni. Tűrhetetlen, t. ház, továbbá az a gyakorlat, a mely a volt úrbéres telkek, zsellérföldek és általában a közbirtokossági területeknek vadászati jogára való érvényesítése és az azokon való vadászati jognak gyakorlása körül kifejlődött. Senkinek sem lehet kifogása az ellen, ha egy kisbirtokos vagy kiskereskedő a maga vadászati szenvedélyének hódolva, ilyen vadászterületeket bérbe vesz. Csakhogy gyakran nincsen kizárva az az eset, hogy a komoly árverező ellen táplált ellenszenvének sugallatát követve, olyan horribilis magas árt igér be az árverés alkalmával az illető vadászterületért, a melyet egy komoly árverező egyáltalában nem adhat meg. De ez ellen is igen bajos a védekezés, mert hiszen nem is volna helyes bárkit is az árverés jogától eltiltani. Hódoljon bárki is vadászati szenvedélyének, a ki teheti; nem is ez a tűrhetetlen, hanem inkább az, hogy ezek a vadászterületi bérlők, a mikor az árverés folytán a vadászati jog a kezükbe került, akkor azután egy fülért sem fizetnek az általuk beígért összegből, földbirtokostársaiknak érzékeny kárára. Emellett, t. ház, nemcsak hogy nem gondozzák a. vadászati _ területen- meglévő . vadállományt, hanem ezt határozottan pusztítják, sőt akárhányszor kiirtják, (Helyeslések a jobboldalon.) és nemcsak a tilalmi időt nem tartják meg, de képesek még a szaporodás idején is akármilyen vadat, a mely fegyverük csöve . elé kerül, lelőni. Nagyon enyhén intézkedik, mélyen t. ház, szerény felfogásom szerint, vadászati törvényünk a sokszor, sőt majdnem minden esetben, életveszélyes vadorzás tekintetében. Sajnos, hogy ezekkel szemben a csendőrséget is csak hatóság utján lehet igénybe venni, természetesen az eredmény rovására. Talán lehetne intézkedni, hogy az orvvadászok ellen a csendőrség egyszerűen a jogosított panaszára, sőt esetleg hivatalból lépjen akczióba. . Legyen szabad nagyon röviden rétgazdaságunk és legelőgazdaságunk ügyét is a földmivelésügyi minister ur szives jóindulatába ajánlani. Azt mondja Cserháti, a magyaróvári akadémia volt híres tanára, »A magyar Alföld mezőgazdaságának reformja« czimű munkájában, hogy a rét és legelő füve nálunk csak gyom és dudva. Sajnos, ebben teljesen igaza van. Rétjeink alig részesülnek gondozásban. Évenkint kétszeri fűkaszálás és takarmänynyesés után összetipratnak, agyonlegeltetnek és a legnagyobb gondozás csak annyiban áll, hogy a tavaszkor rajta képződő hangyazsombékot és vakondturást szétverik rajta ; trágyázásáról legföljebb az ég madarai gondoskodnak. (Derültség.) Nehéz itt közvetlenül intézkedni, mert ezek a rétek majdnem kizárólag magántulajdont képeznek. De talán közvetve rá lehetne venni kisgazdáinkat azok helyes kezelésére. Sajnos, még olyan községekben is, a hol észszerűbben gondolkozó lakosok vannak, aüg talál az ember házat, melyben a trágyatelepek rendezve volnának : az udvar akárhányszor tele van trágyalével, a mely, a közegészségügynek is rovására, kiszivárog az utczára. Ezt talán mégis szabályozni lehetne és akkor magától jönne rá a nép, hogy a trágyalevet a rétek gondozására használja. Legelőterületeink is rendszeres kezelést kivannak. Hiszen csak így fejleszthetjük marhaállományainkat, csak ez viheti előre kisgazdáink érdekét és csak igy haladhatunk a sokszor hangoztatott husdrágaság enyhítése felé. Hálával emlékezem meg a földmivelésügyi kormány eddigi intézkedéseiről,, mert a hol csak lehetősége van rá, szívesen jön a legelőterületek beszerzésénél segítségünkre. Az 1894. évi XII. t.-cz. azonban mégis csak irott malaszt; már pedig fél munkát végzünk akkor, ha a legelőterületek beszerzésére igyekszünk csak, de azokat nem gondoztatjuk. A gazdálkodás alapfeltétele a tervszerűség, már pedig a legelőgazdálkodásban nálunk sajnos, tervszerűség egyáltalában nincs. Ott tur a sertés, a hol a szarvasmarha legel. Legelőterületeink tele vannak gyommal, dudvával, kökény és galagonyabokrokkal és egyéb értéktelen gazzal. Innen van az, hogy mig normális viszonyok között legelőterületeinknek 15 métermázsa fűtermést keUene adniok holdankint, a fűtermés ma nálunk átlag