Képviselőházi napló, 1910. VII. kötet • 1911. április 25–május 22.

Ülésnapok - 1910-156

í5Ö. országos ütés 19Í1 május Í5-en, hétfon. S67 az egyévi Önkéntesség terén ugy áll a dolog, hogy az egyéves önkéntesek kvalifikácziója kizárólag a középtanoda VIII. osztályának elvégzéséhez, illetőleg az érettségihez volna kötve, s óhajtaná, hogy tartassák fenn a jelenlegi rendszer, a mennyiben — úgymond — ez az intézmény Németországban most is fennáll és nem terem rossz gyümölcsöt. Ez, t. ház, igen nagy probléma volt és igen sokat okoskodtunk, hogy voltaképen miképen rendezzük az egyéves önkéntességi kérdést és végre arra az elhatározásra jutottunk, hogy az u. n. értelmiségi vizsgát letett egyéneknek az egyéves önkéntességi jog ne adassék meg, nem azért, mintha azok nem feleltek volna meg, hanem azért, mert u. n. szédelgési kurzusok voltak és azok igen sok visszaélésre 'vezettek. (Helyeslés a jobboldalon.) Sőt előfordultak olyan esetek is, a melyek bizonyos tekintetben kollizióba kerültek a katonai ethikával. Abban igaza van az én t. barátomnak, hogy, mereven arra az álláspontra helyezkedni, hogy tisztán csak az kapja meg az egyéves önkéntességi jogot, a ki az érettségit letette, mégis nagyon merev és egyoldalú felfogás. Ezért azt kontempláljuk, hogy azokat, a kik bizonyos számú középiskolai osztályokat, mondjuk hatot, elvégeztek, feljogosítjuk arra, hogy ha egyéves önkéntességi vizsgát tesznek valamely katonai iskola vegyes-bizottsága előtt, akkor nyerjék el az önkéntességi jogot. Azt hiszem, ez olyan közvetitő rendelkezés lesz, a milyenre a t. képviselő ur is törekszik. (Helyeslés a jobboldalon.) Egy másik dolog, a mely a katonai igazgatásnak, ha szabad ezt a kifejezést használnom, becsületbeli kötelessége, hogy segitsen azon a visszás állapoton, hogy a katonai terhek tekintetében a nép nem egyformán adózik. Alludálok itt az előfogatozás kérdésére, Méltóztatnak nagyon jól tudni, hogy bizonyos vidékeken a katonaság sokkal többet gyakorlatozik, mint más vidéken. Ennek következtében ezeket a vidékeket óriási módon sújtja az a rendelkezés, hogy előfogatok szolgáltatásáért elenyészően csekély kártérítést kapnak. A mennyiben ez a kérdés Ausztriában felfogásom szerint sokkal igazságosabb alapokra van fektetve, azt hiszem, a mi népünk is megérdemli, hogy e tekintetben egy lépéssel előbbre menjünk és olyan módozatokat keressünk, a mely a terhet egyesekről leveszi és általánosítja. (Helyeslés jóbbfelól.) A katonaság belterületén a polgári élet bajainak szanálására azt hiszem, a katonai igazgatásnak az a kötelessége, hogy azokat az egyéneket, kiket kebelébe felvesz, olyképen adja vissza a közéletnek, hogy értékben emelkedve, hasznos polgárai legyenek az államnak. Erre nézve van szerencsém kijelenteni, hogy ugy a közös hadseregben, mint nálunk a honvédségnél, olyan iskolák létesíttettek, a melyek az analfabétákat ebből a mivoltukból kivetkőztetik és megtanítják irni, olvasni és számolni. És ez nem frázis, mert a vizsgáló elöljárók tényleg meggyőződtek arról, hogy mire a mostani 17% analfabéta kimegy, ez a százalék nagy mértékben redukálódik. Ezen kivül természetesen — nem kötelezőleg, de fakultative — vannak olyan iskolák, a melyek foglalkoznak közhasznú ismeretekkel, többek között a mezőgazdasággal és más ilyen közhasznú tárgyakkal, s azt hiszem, hogy kötelességünknek ebben a tekintetben is teljes mértékben eleget fogunk tenni. (Helyeslés a baloldalon.) Gondoskodtunk továbbá arról is, hogy azok az altisztek, a kik úgyszólván életük delét töltik a katonaságnál, mikor onnan kijönnek, bizonyos tekintetben átalakulva lépjenek a polgári életbe és ennek következtében már mostan minden állomáson altiszti kaszinókat létesítettünk, a melyek könyvtárakkal vannak ellátva, a mi, azt hiszszük, a művelődés terén való előhaladásnak szintén egyik jelentékeny tényezője lesz. (Helyeslés.) Végül legyen szabad néhány megjegyzést tennem az altiszti kérdésről. (Halljuk ! Halljuk !) A mi az altiszti kérdést illeti, a melyre úgy Bakonyi Samu képviselő ur, mint Okolicsányi László képviselő úr alludált, ezt szerény felfogásom szerint csak akkor oldhatjuk meg, ha kellő anyagi eszköz áll majd rendelkezésünkre. Mert hiszen az altiszti kérdés megoldása semmi más, csak pénzkérdés. Mihelyt pénzünk lesz, az altiszti kérdés tulaj donképen megszűnik. Mivel azonban anyagi eszközeink ma erre a czélra nincsenek, kénytelenek vagyunk ilyen kompromisszumos terveket kieszelni arra, hogyan maradjon meg a káposzta és lakjék mégis jól a kecske. Jelenleg ugy áll a dolog, hogy a továbbszolgálók száma, mint t. barátom igen jól mondta, körülbelül — a közös hadseregnél és a honvédségnél együttvéve — 16.000. A közös hadseregnél az altiszti létszám kb. 46.000 fő ; nálunk is egy jó nagy csomó, a minek következtében tehát gondoskodni kellene 30.000 olyan egyénről, a kik az altiszti szolgálatokat a csapatnál sikeresen tudnák elvégezni akkor, ha több ideig szolgálhatnának. Mivel azonban az altiszti kiképzés legalább egy, de talán másfél esztendőt is igénybe vesz, — praktikusan értem — ennek következtében mi ebben a kérdésben bizonyos nehéz helyzet előtt állunk azt illetőleg : hogyan és miként rendezzük az egészet. Az az eszme, a melyet t. képviselőtársaim egybehangzóan felhozni méltóztattak, hogy t. i. altiszti nevelőiskolák létesittessenek, nagyon szép eszme és azt hiszem, előbb-utóbb feltétlenül erre az álláspontra kell nekünk is helyezkednünk, melyen ma már Németország és Francziaország is áll. (Helyeslés.) Továbbmenve a kérdés fejtegetése során, méltóztatnak tudni, hogy itt nálunk Magyarországon, különösen a vármegyéknél, nagy a panasz a tekintetben, hogy régi altiszti törvényünk hézagos voltánál fogva igen sok dijnok kenyerét elveszi az altiszt, (ügy van l a szélsőbahldalon.) Hát ez tény