Képviselőházi napló, 1910. VII. kötet • 1911. április 25–május 22.

Ülésnapok - 1910-140

UO. országos ülés 1911 április 2^-én, kedden. i egyik legérdekesebb, czélra és hatásra nézve legjelentékenyebb művét, az u. n. talmudot alkották meg; sok százados munka ez, sok száz iró közreműködésével. És e munkában, a mely az u. n. nem irott vallásos szabályokat, a misnát és ennek magyarázatát, a gemarát, foglalja magában, bámulatos előrelátással és éleseimé] űséggel oly vallásszabályokat állapitott'ak meg, a melyek, daczára annak, hogy a zsidóság a maga nemzeti nyelvét elvesztette, mégis kétezer év óta fentartja a zsidóságot a maga faji és vallási különállásában. A mohácsi vész és az ennek folytán bekövetkezett események a magyar nemzetet is válság elé állitották. Nekünk azonban a körülményeink egészen mások voltak. Mi nem rendelkeztünk azon erős faji érzéssel, azon faji összetartással, sem azon vallásos buzgósággal, mint a zsidóság. De nem is rendelkezhettünk, mert nem volt külön nemzeti vallásunk. A magyar vallásnak nevezett kálvinizmus is csak a magyarságnak kisebb részét zárta kebelébe. De másrészt nem voltunk szétszórva a világ minden részében, mint a zsidóság, őseinknek tehát más módokról kellett gondoskodniuk arra nézve, hogy a nemzetet a beolvasztás veszélyétől megmentsék és erre két eszközt használtak fel. Egyik volt a magyar alkotmány, a magyar állam önálló, független szuverenitásának ismételt törvénybe iktatása, az alkotmányos garancziáknak ujabb és ujabb megerősítése, ezeknek királyi esküvel való szentesítése, és a midőn ezek kielégítőknek nem mutatkoztak, a fegyveres ellenállás a beolvasztási törekvések ellen. 1848 óta azonban a viszonyok megváltoztak, az 1867-iki kiegyezés rést ütött a magyar államiságot biztosító régi törvényeken, a fegyveres ellenállás pedig lehetetlenné vált. Ha tehát mi védekezni akarunk nemzeti veszedelmek ellen, nem tehetünk egyebet, mint azt, hogy az ezeréves múlt dicső hagyományait, a magyar nemzet fényes történelmi szereplésének világtörténeti nagy eszméjét és emlékeit szivünké zárva, hiven megőrizzük és azokat sértetlenül átadjuk utódainknak. (Helyeslés a baloldalon.) És ezt csak ugy tehetjük, ha a teljes állami önállóságot, a magyar egységes nemzeti államnak visszaállítását szüntelenül követeljük és megakadályozzuk azt, hogy annak tudata a nemzet közvéleményéből kiveszszen. (Helyeslés balról.) Ezen az indokon kivül, a mely minden 67-es kormánynyal szemben vezérel bennünket, bizalmatlanságunknak vannak olyan indokai is, melyek nem gyökereznek a 67-es kiegyezésben. Először is a jelenlegi kormány a gazdasági közösség álláspontján áll, míg mi az önálló vámterületet és a külön nemzeti bankot kívánjuk, (Igaz ! Ugy van ! a bal- és a szélsóbaloldahn.) tehát a teljes gazdasági önállóság alapján állunk, mert ugy vagyunk meggyőződve, hogy gazdaságilag erős, boldog és megelégedett csak az a nemzet lehet, a mely gazdasági ügyeit minden idegen beavatkozás nélkül önállóan intézi. (Élénk helyeslés a bál- és a szélsőbaloldalon.) Nem viseltethetünk bizalommal a kormány iránt azért sem, mert óriási katonai terheket készül a nemzet vállaira hárítani, a nélkül, hogy legalább azokat a nemzeti vívmányokat, melyek a hadsereg egységének érintése nélkül megvalósithatók lennének, kilátásba helyezné. Ezzel a kérdéssel nem akarok bővebben foglalkozni; lesz arra elég idő és alkalom. Aggodalommal szemléljük a kormány horvát politikáját is, mely a horvát autonóm ügyek vezetését oly férfiú kezébe tette le, ki szóval és írásban ismételten tett kijelentései szerint az 18G8. évi XXX. t.-cz. kereteit a mi hátrányunkra tágítani igyekszik, és a ki nem az egységes magyar állam, hanem az egyenjogú horvát királyság alapján áll. Végül, a mit talán legelsősorban kellett volna mondanom, nem viseltetünk bizalommal a kormány iránt azért sem, mert már megalakulása és az a mód, a melylyel magának a ház többségét megszerezte, beleütközik a parlamentarizmus és a törvényesség alapelveibe. (Igaz! Ugy van! a bal- és a szélscíbaloldalon.) A jelenlegi kormány megalakulása előtt nézeteltérés merült fel a király és az u. n. koalicziós pártok között. Ezek a pártok ugyan részint elvi, részint taktikai szempontok miatt egymással is meghasonlottak. de egyben teljesen egyetértettek, abban t. i., hogy a nemzeti kívánságoknak legalább részleges teljesítése nélkül a válságot megoldani nem lehet és nem szabad. (Igaz I ügy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) A t. ministerelnök ur, a kinek abban az időben nemcsak pártja nem volt ebben a házban, de egyetlen hive sem, vállalkozott kormányalakításra, azzal a határozott kijelentéssel, hogy ő a nemzet és a király közt az egyetértést akkép akarja helyreállítani, hogy a nemzet mondjon le mindazon aspiráczióiról, melyekért egy évtizeden keresztül küzdött és szenvedett. Hogy ez a parlamentarizmus elveivel össze nem egyeztethető, azt, azt hiszem, bizonyítani nem szükséges. Elismerem azonban, hogy a ministerelnök urnak van egy mentsége, t. i. az, hogy a viszonyok akkor olyanok voltak, hogy ő számithatott arra, hogy a többséget, a melylyel nem rendelkezett, megszerzi; és pedig remélhette két okból. Először azért, mivel az 1905-iki választásnál kisebbségben maradt szabadelvű párt feloszlott, az 1906-iki választáson már részt nem vett, de azért az ország közéletében tényező maradt; másodszor pedig remélhette azért, mert a koaliczió felbomlása, a koalicziós pártok egymás ellen való harcza mindenesetre alkalmas volt arra, hogy a nemzeti közvéleményben bizonyos fordulatot idézzen elő. Arra azonban már semmiféle mentség nincs, hogy a ministerelnök ur, a helyett, hogy az országgyűlést azonnal feloszlatta és a választásokat haladéktalanul megejtette volna, a házat előbb világos törvénysértéssel elnapolta és a választásokat azután csak hónapok múlva és olyan eszközök igénybevételével (Ugy van! Ugy van! balfdől.) ejtette meg. a melyek még nálunk is preczedens nélkül állanak.