Képviselőházi napló, 1910. VII. kötet • 1911. április 25–május 22.
Ülésnapok - 1910-144
94 2)4. országos ülés 1911 Az erdélyi gazdasági egyletekben is többször felmerült már az a kérdés, és én magam is részt vettem ily irányú diszkussziókban. A kik ott összejöttünk, meggyőződtünk arról, hogy ha ezt az eszmét meg lehetne valósitani, akkor az ország gyümölcstermését és az ebből származó jövedelmet megkétszereznők. (Zaj.) A minister ur emiitette az ákáczfákat. Hát, bocsánatot kérek, ott, a hol annyi tűzifa van s a hol a sármási és nem tudom miféle gázak amúgy is mihamarább kiszoritják a közforgalomból azt a rongyos fát, napról-napra esik a fa értéke, ugy hogy ma már vágatni és szállíttatni sem érdemes, mert ezeket a költségeket sem kapja meg az ember, oly alacsony a fa ára. Sokkal helyesebb és czélszerübb volna tehát, a kopár helyeket és a legelőket magastörzsű gyümölcsfákkal ültetni be, a mire példát látunk a szászok lakta vidékeken, a hol ez a kisérlet igen szépen bevált. De hivatkozhatom saját birtokomra is, a hol mintegy 40—45 holdnyi területet — a mely csuszamlós természetű volt s féltem is, hogy egyszer csak jön a főerdészeti hivatal, védterületnek fogja azt nyilvánítani és beülteti — magastörzsű gyümölcsfákkal ültettem be, különösen diófákkal — megelőzve az állami beavatkozást — és azt tapasztaltam, hogy a diófa gyökere olyan messze szétágazik, hogy sokkal jobban köti a földet, mint akár az ákáczfa, akár a fenyő. A legelő minősége pedig javul, mert a fák levelei lehullanak és trágyázzák a földet, a mellett, hogy forró nyári napokon kitűnően pihenhet a fák árnyékában az állatt. Én tehát azt hiszem, hogy igazán Magyarország második alapitója lenne ki keresztülvinné, hogy mindezek a kopár területek és közlegelők gyümölcsfákkal ültettessenek be. (Mozgás a jobboldalon.) Biztosítom róla a t. minister urat és a t. házat, hogy nincs Erdélynek egyetlenegy olyan vidéke sem, a hol egyik vagy másik gyümölcsfaj jól ne tenyészne. Ha mészköves is ott a talaj, mégis azt látjuk, hogy az útszélen lévő diófák 5—6 év alatt annyira terebélyesekké válnak, hogy túlságos árnyékvetésük miatt alaposan körül kell nyesni azokat és a gyümölcsfák vaggonszámra termik a gyümölcsöt. így elérhetnők azt, hogy a kisebb exisztencziák marhái számára legelőt biztosítanánk, a gyümölcstermelés terén pedig nagy lépést tennénk előre. A t. földmivelésügyi minister urnak négy-öt év múlva nem kellene egyebet tennie, csak összeköttetésbe kellene lépnie a kereskedelemügyi minister úrral, hogy arra az időre, midőn az a sok milliónyi fa gyümölcsöt érlel, kellő számú vaggont bocsásson rendelkezésre, nehogy ugy járjunk, mint két évvel ezelőtt, midőn Erdélyben nagyszerű gyümölcstermés volt és nagy árakat is kaptunk érte, de az illető németországi vásárló az állomáson volt kénytelen vesztegelni, mig almája elrohadt Mi bezsebeltük ugyan a pénzt, de szinét sem láttuk többé annak a kereskedőnek, mert kijelentette, hogy olyan országba, a honnan a megvásárolt április 29-én, szombaton. árut nem tudja elszállítani és a hol ennyire károsodott, nem teszi be többé a lábát. Azóta kínlódni vagyunk kénytelen a gyümölcsértékesítéssel, de nem sokra megyünk vele. Erről a kérdésről az a felfogásom, hogy ez az egész földmivelésügyi vitában a legfontosabb kérdés, mert a földmivelési kérdés megoldásának tengelye és központja a legelőkérdés és akkor, midőn arról van szó, hogy az erdőgazdasági érdekek összeütköznek a legelő kérdésével, azt tartom, hogy mindig a legelőkérdés érdekeit kell megvédeni, kivált ilyen formában. Azt hiszem, hogy akármely ország példáját nézzük, mindenütt sokkal inkább akczeptálták az akáczfák helyett a gyümölcsfákat. Hiszen Erdélyben az akáczfát, minthogy egyéb fafajtáink vannak, egyáltalában semmire sem használják; a nép még csak nem is tüzeli, (Ellenmondások. Halljuk ! Halljuk ! mert nagy lángja van. (Mozgás balfelől.) Bövid akarok lenni, t. ház, mert látom, hogy a t. földmivelésügyi minister ur már úgyis fáradt és annyi mindenféle eszmét hallott, hogy igazán szinte lehetetlen, hogy azokat mind eszében tartsa. (Derültség jobbfelöl.) Én épen ezért tettem fel magamban azt, hogy csak erre a kérdésre szorítkozom, hogy erre foglaljam le a t. földmivelésügyi minister ur figyelmét, de minthogy Pap G-éza és más képviselőtársam is azt mondta, hogy a nyugati államokban ugy oldották meg az erdőgazdaság és a legeltetési rendszer kérdését, hogy az erdőgazdaság előnyére határoztak, én kénytelen vagyok azt kétségbe vonni. Ott van Svájcz példája, a hol úgyszólván teljesen a legelő-rendszerre tértek át, de van is belőle haszna, mert hiszen onnan hoztuk be szép svájczi állatainkat, a melyeket senki sem cserélne be másokkal. Ott egyébiránt a vasutaknál is ma már a vastalpfákat használják, a mely kérdés tekintetében nálunk is tapasztalható bizonyos előhaladás, a mennyiben nem vagyunk többé rászorulva a tölgyfatalpfákra, mert az impregnált bükkfatalpfák is jól beváltak. Ezek ugyanis nem kerülnek annyiba, mint a tölgyfa és talpfákban sokkal többet adnak ki. Nem tudhatjuk, hogy néhány év múlva nem-e fog valaki más invenczióval előállani és miért járunk el az állattenyésztés rovására akkor, midőn egész bizonytalan jövő előtt állunk ? Azt hiszem, hogy felesleges is tovább fejtegetnem ezt a kérdést, hiszen elismert dolog az, hogy az erdőgazdaság l 1 /, vagy 2%-nál nagyobb jövedelmet nem hoz s ezt is csak a nagybirtokosnak hozza meg, a kinek módjában van megvárni, mig megnő az erdő és ezzel megjő az értéke is ; mig vasutat építenek az erdőbe stb., de az a szegény exisztencziáju ember nem várhat. S e tekintetben nagy igazságtalanság történt a volt úrbéresekkel szemben, a mikor kiadták illetményeiket s az erdőfelügyelőség alá helyezték. Hol van itt az igazság '! Hiszen a tulajdonjog egyenlő, hiszen megváltatott a földes urnak az a földje. (Zaj.) Nem vitatom, hiszen túl vagyunk már rajta, de azokat a szegény úrbéreseket ne kényszerit-
