Képviselőházi napló, 1910. VI. kötet • 1911. márczius 9–április 8.

Ülésnapok - 1910-135

442 Í3/j. országos älés 19li április í-én, kedden. Óhajtom ugyanis, hogy a magyar ifjúság igyekezzék lehetőleg egy hazánkban élő nemzetiség nyelvét elsajátítani; ezzel önmagának is tartozik, a melynek révén megkétszerezi kenyérkeresetét, de tartozik a nemzetnek, a melynek sarja, annak a nemzetnek, a melynek munkása kell hogy legyen. Hiszen csak tőről-metszett igaz magyar fiuk révén tudjuk mi ellensúlyozni a nemzetiségi vidékeken az agitátorokat. A tömegjjszichológia ugyanis mindig vár más vezetőt, és miután más vezető nem jelentkezik, azt követi, a ki feltolakodik. Ha nekünk tőről-metszett magyar tanítóink, tisztviselőink, papjaink, orvosaink és ügyvédeink vannak, sokkal könnyebben küzdhetünk és a fél siker máris biztosítva van a nemzetiségi kérdésben. Ez a helyes mód és ezt komoly megfontolás tárgyává kell tenni. A közéjDÍskolában az ifjúságot, ha nem is kötelezni, de buzditani kell, hogy ez igenis komoly munka és hazafias feladat. A nemzetiségi kérdés, ha ezidőszerint nincs is napirenden, ha nem is provokál reá a nemzetiségek egyik-másik kitörése, hangos kiáltása, nem szunnyad, a nemzetiségek működnek most is. PuskajDoros hordón áll a Felvidéknek is mindazon embere, a ki ott a magyar állameszmét képviseli. A fogyasztási szövetkezetek, azok az ártatlan, jótékonyan, humánusan működő szövetkezetek valóságos melegágyai a pánszlávizmusnak. Jogczimet adnak a fogyasztási szövetkezetek élén álló papoknak, hogy minden feltűnés nélkül egyik községből a másikba, egyik megyéből a másikba, az ország egyik szélétől a másikig mehessenek és ellenőrizzék a fogyasztási szövetkezetekben velük együtt működő barátaikat. Ha azután ők minden feltűnés nélkül összejöttek nyolezan, tizen, mindig van köztük egy agilisabb vezető, és hogy ezek egymás közt milyen más dolgokról is beszélnek, azt alig lehet ellenőrizni. Minden egyes összejövetel után azonban vehető észre, hogy az ő altisztjeik, aprószentjeik, tanitóik buzgón látogatják egymást, bizonyos nyüzsgés, forgás tapasztalható, a mely mindig a vezérbizottság megállapítása szerint adja tovább a jelszavakat és tesznek meg bizonyos intézkedéseket. En részemről azt hiszem, hogy ezen fogyasztási szövetkezeteket is komolyan figyelemmel kisérni és a helyi hatóságoknak módot adni arra. hogy ezekkel szemben az intézkedéseket ott, a hol szükségét látják, megtehessék, feltétlenül fontos és szükséges és a közigazgatási embereknek módot adni arra, hogy ezzel szemben ott, a hol kell,- fel is léphessenek, ez volna égetően szükséges. Mert hiszen valahányszor egy közigazgatási tisztviselő, közeg, mondjuk: egy szolgabíró, szembekerül a pánszlávokkal, szégyenszemre mindig ő húzza a rövidebbet, mert ezidőszerint egyik hatóság sem foglalkozhatok velük ugy, mint azt a nemzetiségi kérdés helyes megoldása, magának a népnek boldogulása és az egész Felvidék nyugalma megköveteli és megkívánja. Nem tartom czélszerűnek azt sem, hogy az állam a Felvidéken lévő nagy birtokait kiadja kezéből. 60—80 ezer katasztrális holdas birtokokat az állam kezel olyképen, hogy a termelést fenntartja magának, termel az ő erdészei közreműködésével, az értékesítést azonban már bérlők utján eszközli, s ily módon nemcsak nagy haszontól esik el, hanem egyszersmind kiereszti kezéből annak az egész vidéknek népét és lehetővé teszi azt, hogy ott ránk nézve teljesen idegen, kereskedői szellemű újonnan bejött népesség uralja az embereket, kiszipolyozva és befolyásolva őket, ha nem is ellenünk, de természetesen nem is mellettünk. Az államnak a maga birtokain nemcsak a termelésben, de az értékesítésben is házi kezelést kellene folytatnia. Sőt tovább megyek. Ha a Felvidék termékei a földszínen silányabbak is, az a föld a maga méhében kincseket rejt. (Igaz I Ugy van ! a baloldalon.) En azt hiszem, hogy mintsem keserves munkával kicsikarjuk annak a földnek a termékeit és monopolizáljuk a szeszt és egyebeket, — hiszen elvégre ezekről is lehetne szó — inkább a föld mélyében rejlő kincseket kellene az államnak monopolizálnia, mert azok már nem lehetnek annak tulajdonai, a ki a föld felszínének ura. Azok a kincsek nem egy holdnak a termékei, egy nagy medenczének évezredeken át való geográfiai alakulása termelte azokat, joggal lehet tehát e termékeket nemzeti közkincsnek tekinteni. Ha az állam ezeket a termékeket monopolizálná, — hiszen máris van terv, a mely talán nem egészen kivihetetlen — akkor hitem szerint ezáltal is jobban megközelítené a nemzetiségeket azon a vidéken nyitható állami bányák révén, igy is befolyásolva őket, mert a ki kenyeret és munkát ad, az a helyzet ura. A Rimamurány-Salgótarjáni Részvénytársaság szép példát ad arra, hogy egy kis jóakarat mellett, csekély áldozatok árán is, mi mindent lehet alkotni, ha az ember a munkájában következetes és SZÍVÓS. EZ a társulat csaknem egész Gömör megyén elterjeszkedve, iskolákat alakit és tart fenn, támogatja a felekezeteket, ezeknek papjait és tanítóit, ott áll az ő anyagi erejével, tekintélyével, súlyával mindenütt, a hol a magyarságnak egy-egy apostola szót emel, és magyarosit községről-községre, vas konzekvencziával, léptennyomon. Ha az állam ura lenne azoknak a területeknek, melyekről az előbb szóltam, hasonlóképen cselekedhetnék. A jól fizetett munkás szívesen követi munkaadóját, és engedékenyebb vele szemben, mint egy idegennel. A magyarosítást letagadni, a mint Preszly Elemér t. képviselőtársam nem látta szükségesnek, én sem tartom annak. Dobbal verebet fogni, zajjal, hűhóval ilyesmit keresztülvinni nem lehet. Ha egy tót vármegye kellős közepébe felállítok egy kis óvodát vagy egy kis elemi iskolát, azzal a nyíltan kimondott szándékkal, hogy ez által magyarrá kívánom tenni azt a városkát, az egész vármegye tót közönségét provokálom és többet ártok az ügynek, mint a mennyi használok vele. (Igaz ! ügy van ! balfelől.) A nyelvi kérdésben azonban haladjunk lépés-