Képviselőházi napló, 1910. VI. kötet • 1911. márczius 9–április 8.

Ülésnapok - 1910-134

13l országos ülés Í9Ü április 3-án, hétfőn. 393 védelmünk múltjára, jelenére és várható jövő fejlődésére vonatkozik. (Halljuk ! Halljuk ! jobb­felől.) A gyermekvédelem ügynevezett magyar rendszere az egész művelt világ elismerését és rokonszenvét vivta ki magának. Az a felfogás, hogy az elhagyott gyermeknek joga van az állami védelemre, legelőször nálunk jutott törvényes kifejezésre. A két évvel ezelőtt megtartott párisi, majd a tavaly megtartott kopenhágai nemzetközi kon­gresszuson a világ legelső szocziálpolitikusai nem győzték eléggé dicsérni azt az emelkedett felfogást, a melyen gyermekvédelmünk alapszik. Ezzel szem­ben meggyengül Tolsztojnak, a kiváló orosz Író­nak az a felfogása, a mely az erőszakos magyaro­sitás egyszerű eszközét látja gyermekvédelmünk­ben. Tény az, hogy a magyar állam magasabbfokú szocziálpolitikai érzékét követve, vetette meg gyermekvédelmünket a jelenlegi alapon. Azt pedig helyesen teszi, hogyha már egyszer milliókat áldoz évenként azért, hogy a gyermekek ezreit megmentse az elpusztulástól és a teljes elzülléstől, egyúttal iparkodik őket megtartani a magyar hazának. (Helyeslés jobbfelől.) Nemzeti szempont­ból tehát csak helyeselni lehet azt a tendencziát, a mely odakonkludál, hogy az állami gondozásba vett gyermekeink ugy, a mint az a múltban tör­tént, továbbra is színmagyar vidéken adassanak ki gondozásba. A magyar állami gyermekvédelem tehát, a mint látjuk, nagyfokú szocziálpolitika és e mellett hazafias magyar feladatot is teljesít és mégis sajnálattal kell tapasztalnunk, hogy ennek az intézménynek még a felvilágosodott és hazafiasán gondolkodó magyar közönség körében is igen sok ellenséges indulattal kell megküzdenie. Én ennek okát elsősorban a gyermekvédelemmel összefüggő kiadások nagyságában és folytonos emelkedésében, másrészt abban a körülményben keresem, hogy a törvény értelmében a 7—15 éves elhagyott gyermekek utáni tartásdijakat az illető­ségi község tartozik megfizetni, a mi számos község háztartásában nem csupán múló zavaroknak, hanem igazán komoly bajoknak okozójává vált. (Igaz ! Ugy van ! jobbfelől.) Hogyha részletezzük a belügyi tárczának erre vonatkozó tételeit, akkor azt látjuk, hogy mig az 1909-ik évre megállapított költségvetésben a gyermekvédelemmel összefüggő kiadások 5,070.675 K-át tettek ki, addig az 1910-dik évi előirányzat­ban ugyanezek a kiadások 6,104.653 K-át tettek ki, tehát körülbelül 1 millióval emelkedtek. Ezek­hez a kiadásokhoz járul az, hogy a község által fizetendő tartásdijakat egyelőre az állam vállalja és ilyen czimen az 1909. évi költségvetésben elő­forduló 950.000 K-val szemben az 1911. évi elő­irányzatban már 2,509.598 K szerepel. A következőkben megpróbálom elmondani, t. ház, hogy miért emeltük e kiadásokat oly magasra, egyúttal elmondom azt is, hogy mikép vélem megoldani, a nélkül, hogy magának az intéz­ménynek további lételét Veszélyeztetnék, olyan intézkedéseket léptethetnénk életbe, a melyek KÉPYH. NAPLÓ. 1910 —1915- VI. KÖTET, egyrészt megakadályoznák a kiadásoknak hasonló emelkedését, másrészt pedig lehetővé tennék azt. hogy a'gyermekvédelmi intézményünk elérje azt az általános rokonszenvet, a melyre mint a társa­dalom jóindulatára támaszkodó institucziónak feltétlenül szüksége van. Hogy a gyermekvédelemmel összefüggő ki­adások ilyen magas fokra emelkedtek, annak okát elsősorban a gyermekvédelemmel foglalkozó ható­sági közegeknek, különösen pedig a gyermekvéde­lem apostalainak az intézmény iránti túlbuzgó­ságában keresem. A jelszó az volt: minél gyor­sabban erőssé, nagygyá, hatalmassá fejleszteni ezt az intézményt. A ki jelentkezett, gyermeket, ha csak ideiglenesen is, felvették az állami gyer­mekmenhelyek kötelékébe; a községek pedig az illetőségi és vagyoni bizonyítványok kiállítása körül, különösen eleinte, nagy könnyelműséggel jártak" el, mert abban a hitben voltak, hogy a tartásdijat az állam fogja megfizetni, arról azon­ban, hogy a tartásdíj a gyermek hétéves korától kezdve már az ő vállaikra fog nehezedni, általában megfeledkeztek. így történt azután, hogy a gyer­mekek végleges felvétele sem járt különösebb ne­hézségekkel. Ha már egyszer benn volt a gyermek az állami gyermekmenhely kötelékében, kiada­tása majdnem a lehetetlenséggel volt határos. Magában a belügyministeriumban is az volt a felfogás, hogy a gyermeket a legritkább esetben adják ki. Hogy egy példát említsek, a gyermekvédelmi szabályzat előírja, hogy a g}rermek kiadandó akkor, ha tartására valamely jótevő jelentkezik. És hogy megkerüljék e rendelkezést, a jótevő fogalmát akként értelmezték, hogy jótevőnek csak az fo­gadható el, a ki a gyermeket egyszersmind adop­tálja. A gyermekvédelmi szabályzatnak azon ren­delkezései pedig, a melyek azt czélozták, hogy a tartásdíj legalább egy részének viselésébe a gyer­mek szülei is belevonassanak, illuzóriosokká bi­zonyultak. Hiszen van tömérdek oly határozat, a mely kötelezi, mondjuk, a cselédként szolgáló anyát arra, hogy a tartásdíjnak legalább egy részének viseléséhez havijárulék alakjában, maga is hozzájáruljon. De ha magában a szülőben nem volt meg a jóakarat ahhoz, hogy fizetési kötele­zettségének eleget tegyen, erre megfelelő törvényes rendelkezések hijján szorítható nem volt, sőt meg­vallom őszintén, alig tudnék olyan törvényes intéz­kedést elképzelni, a mely ilyen renitens szülővel szemben eredményesen volna alkalmazható. Mert hogy áll a dolog, t. ház ? Az elhagyott gyermekeknek szülei rendszerint mint cselédek, napszámosok és gyári munkások tartják fenn magukat, ma itt, holnap amott élnek és mire a ha­tóság kinyomozza hollétüket és rátenné kezét az államot megillető összegre, addigra az illetők már helyüket változtatják, a nyomozásnak tehát újból kell kezdődnie a siker minden kilátása nélkül. Vannak egyesek, a kik az államnak ilyetén meg­károsításával szemben azt ajánlják, hogy az olyan, cselédként vagy gyári munkásként magát fentartó 50

Next

/
Oldalképek
Tartalom