Képviselőházi napló, 1910. VI. kötet • 1911. márczius 9–április 8.

Ülésnapok - 1910-133

376 233. országos ülés Í9Í1 április í-én, szombaton. Sőt azt merném mondani, hogy a közigazgatási tisztviselőnek a paragrafusok alkalmazásánál bizonyos latitüdjének kell lenni. (Helyeslés a jobboldalon.) A tisztviselői kar képzettsége, kvalifikácziója, tisztessége ellen kifogást nem emelhetünk. A tisztviselők kvalifikált, korrekt uri emberek, csakhogy az autonóm tisztviselőkről beszélve, a vidéki élethez kötötten, sok társadalmi és reprezentaczionális kötelezettséggel terhelve, teljes munkaerejüket nem képesek az ügy szolgálatába álütani, pláne ott, a hol az ellenőrzés is sokszor lanyha. A munkamegosztás sem nagyon helyes némelykor. A hol ugyanis munkatorlódás van, ott megesik, hogy kevés munkaerőt alkalmaznak, viszont másutt feleslegesen is van munkaerő. A pontos, lelkiismeretes munkateljesítés szellemét és öntudatát kellene tehát beplántálni a tisztviselői karba és ambiczióját felkelteni, a mely ma sokszor szunynyadni látszik. A tisztviselői fizetések rendezésével pedig egyúttal meg kell követelni szigorúbb ellenőrzéssel a munka teljesítését, mert a mai számonkérő székek valóban eléggé illuzóriusak, a mennyiben bizony megtörténik az, hogy a megyéknél a közgyűlési jelentésekben a számonkérő szék eredménykép kimutatja, hogy alig van hátralék, pedig a valóságban nagyon sok hátralék van ; közbeeső intézkedésekkel, egyelőre ad acta-tételekkel, az úgynevezett Schieberekkel ugyanis az érdemleges elintézést eltolják, aztán ott van a kimutatás papíron, hogy hátralék nincs, (Ugy van ! Ugy van ! Élénk helyeslés a jobboldalon.) Erre a bürokratikus lassúságra vetett éles világítást a nagy port felvert ököritói segélyezés ügye, (Halljuk ! Halijai;!) a hol az elismert késedelmezésnek az általánosan ismert lassúságon kívül a lényegtelen dolgoknak az aprólékos részletességig menő kutatása és a túlhajtott bürokratikus skrupulózitás volt egyik oka. Mondhatni, ez Magyarországon a rendes folyamata minden közigazgatási ügynek : a lassúság és a késedelmeskedés minden olyan ügynél, a melyet külön nem sürgetnek erősen, ököritó község maga sem sürgette az ügyet, minthogy az a nagy nyomor, a melyet az ujságezikkek oly rikitó és rikató színekkel túlzottan festettek, nem forgott fenn és annak nagy része merész újságírói fantáziának volt szüleménye. Ez nem mentsége akar lenni a késedelemnek, hanem inkább megnyugtatása a felzaklatott nagy országos közvéleménynek, hogy ebből a késedelemből a szerencsétlen ököritóiakra valami nagy hátrány nem származott. En különben azt hiszem, hogy a leghelyesebb lenne, ha ennél a szerencsétlen késedelmeskedési ügynél nem keresnénk a hibákat, vagy mondjuk : bűnbakokat személyekben, mert azt tartom, hogy a legfőbb hibás maga a rendszer. (Ugy van !) Hibák, mulasztások az egész vonalon történhetnek és történtek, de legfőbb hibás maga a rendszer, a mely — ismétlem — aprólékos, kicsinyes formai dolgokért a lényeget szem elől tévesztő és bürokratikus. Ennek a késedelemnek legalább lássa az ország a hasznát. Igyekezzünk a közigazgatást javítani, azt gyorsabbá tenni, és expiáljuk ezt a dolgot azzal, hogy ezen a rendszeren javítsunk. (Helyeslés.) Ha már említést tettem az ujságtudósitásokról, legyen szabad pár szóval a sajtóra is kitérnem ; méltóztassék megengedni, hogy a tárgytól kissé eltérhessek. (Helyeslés jobbfelöl.) Elnök : A ház ehhez hozzájárul ? (Igen !) Szuhányi Ferencz: Teljes tudatában vagyok annak, hogy eléggé kényes kérdést bolygatok, de azért hozzányúlok ehhez a kérdéshez, mert tagadhatatlan, hogy a nagy közvéleményben ott vibrál ez. Egészen objektíve és igazán óvatosan akarom a kérdést kezelni, mert mindannyian gyarló emberek lévén, a túlságos tömjénezés a sajtó nagyhatalmi öntudatának is túltengésére vezethetne. A kritika elvégre nem árthat senkinek, mindenkinek csak használhat és épen a sajtó, a mely rendesen szintén kritikával foglalkozik, talán szíveskedjék eltűrni egy kis szerény kritikát. (Halljuk ! jobbfelöl.) Azt hiszem, nincs senki sem ebben a házban, sem a házon kivül, — legyen az bármilyen konzervatív felfogású is — a ki a 48-as idők nagy vívmányát, a sajtószabadságot a legkisebb mértékben is megszorítani vagy megnyirbálni akarná. Hiszen ez mindnyájunknak, az egész nemzetnek közös nagy kincse, (ügy van ! jobbfelől.) Viszont azonban tagadhatatlan, hogy a sajtó, a mely régebben ideális ezélok és meggyőződések önzetlen szolgálatában állott, ma — legalább is nagyobb részben — üzletet képvisel. A nagy konkurrencziában természetesen minél érdekesebbek törekednek lenni és hogy ezt elérhessék, szenzácziókban, leleplezésekben, tények elferdítésében, sokszor teljes valótlanságok feltálalásában, személyeskedésekben és gyanúsításokban is utaznak. Az előbbire, t. i. a valótlanságokra, érdekes eset volt épen az ököritói szerencsétlenség alkalmával, midőn olvastam egy lapközleményt, — nem akarom részletezni — mely elejétől végig teljesen légből kapott volt. (Zaj.) Elvégre itt a fantáziának egy teljesen féktelen röptéről lehet szó, és gyanúsítás nem volt benne, kárt sem tett sehol és igy elvégre enyhébben elbírálható. De hogy aztán mit lehet elkövetni nyomtatványok révén a gyanúsítások és a megrágalmazások terén, arra klasszikus példa »A Hét«-nek, a mely pedig igazán előkelő folyóirat, márczius hó 19-iki száma. Engedelmet kérek, ha talán untatom a t. házat, (Halljuk ! Halljuk I) de pár szemelvényt talán bátor leszek felolvasni. Azt írj a többek között, a megyei közigazgatásról lévén szó, (olvassa) : »Nyolezvanezer koronát kap kézbe« — ez az első eset, a mikor azt látom, hogy a sajtó nem nagyit, hanem kisebbít, mert nem 80.000, hanem körülbelül 150.000 koronáról van szó — (olvassa) : »80.000 koronát kap kézbe, és a mikor a pénzt zsebregyűrte, lesbeáll és várja, hogy mikor szökik meg az utolsó ember is a nyomorúság elől Amerikába. Vár, a mig egy ember sem lesz a faluban, hogy aztán jelentést tehessen