Képviselőházi napló, 1910. VI. kötet • 1911. márczius 9–április 8.
Ülésnapok - 1910-131
330 131. országos ülés 1911 márczius 30-án, csütörtökön. ezen tételt jelentékenyen kellett túllépni. Ezért a múlt években kétszer annyit adtunk ki e czimen, mint a mennyi a költségvetésben be volt állítva. Ha szükség mutatkoznék, ezen gyakorlatot továbbra is fenn fogjuk tartani. (Helyeslés.) Beszkid Antal jegyző: Ostffy Lajos! Ostffy Lajos: T. képviselőház! Készemről sem kritika, vagy kifogás ez, a mi szóra késztet, hanem esak egy kérelem, a melyet az 1848—49-es honvédek és azok özvegyeinek segélyezése tárgyában az igen t. ministerelnök úrhoz sürgősen intézni kivánok. Én is utalok arra, hogy e nagy idők aktiv részesei kivétel nélkül elérték már az emberi kor legfelsőbb határát, ugy hogy a köztünk élők száma is napról-napra fogy és egy-egy esztendő nemcsak százával, de ezrével viszi el őket; a ministerelnökség 1909. évi működéséről szóló jelentés szerint nyugdijban részesül ez idő szerint egy tábornok, tizenkét törzstiszt, négyszáztizenegy főtiszt, 935 altiszt és mindössze 4347 közlegény ; számuk csökkenése pedig 1017 volt. Ez a szám mutatja azt, hogy bizony már igen rövid az az időhatár, a melyben még lesznek vitéz hadseregünkből köztünk élő hirmondók, a kikre a nemzet gondoskodásának ki kell terjednie. Ez okból azt hiszem, hogy a nemzeti kegyelet fokozottabb mértékű gondoskodást kivan. Ezt pedig, különösen a mai viszonyokhoz alkalmazott módban kell keresni. Azt tudom, hogy a jelenleg még élő 1848-as hónvédek legnagyobb része ma is élvez már bizonyos nyugdijat, a melynek nagyságát épen előttem szóló t. képviselőtársam kifogásolta, de én nem erről kivánok szólni, hanem arról, hogy még mai napig is vannak olyan 1848-as honvédek, a kik mindezideig nem vették igénybe az állam részéről nekik nyugdíj alakjában nyújtott nemzeti alamizsnát. Ha azonban ma folyamodnak nyugdíjért, részint aggkoruk gyengesége, részint a hivatalos eljárás feltételei lehetetlenné teszik számukra czéljuk elérését. MllZSa Gyula: Enyhíteni kell a feltételeken ! (Ugy van! bálfelól.) Hol szerez ma valaki két élő bajtársat 1 (Ugy van ! bálfelól.) Ostffy Lajos : Az a 3000. számú ministerelnöki rendelet, a mely az 1848-as honvédek nyugdíjazásának feltételeit megszabja, még 1901-ben kelt. Azóta tiz esztendő múlt el, azóta a honvédek száma épen az előbb felsorolt számadatok tanusága szerint tetemesen megapadt, ugy hogy a viszonyok változása folytán azok a normativumok, a melyek ebben a ministeremöki rendeletben megállapittattak, ma már alig alkalmazhatók, illetve azok szoros alkalmazása azt okozza, hogy oly öreg honvédek, a kik csekély intelligencziájuknál fogva kellő időben ezen eljárást nem tartották szem előtt, de a kik épen legjobban rá vannak utalva arra a pár fillérre, ma már nem is juthatnak n} ? ugdijhoz. Az emiitett ministerelnöki rendelet feltételei szerint a folyamodó honvédnek ugyanis vagy olyan honvédigazolványt kell előmutatnia, a milyent az 1870-es években működött vármegyei honvédegyesületek állítottak ki, vagy, ha ilyennel sem rendelkeznek, két már igazolt honvédbajtársnak eskü alatt kell bizonyítania, hogy az illető 1848—49-ben a honvédseregben szolgált, már most a nyugdíjazások esetei azt mutatják, hogy épen a közlegények nyugdíjazásánál legritkábban fordul elő, hogy a közlegény elő tudná mutatni a honvédigazolványt, mert az annakidején egyáltalán nem gondolt rá, nem értett a dologhoz, figyelmét kikerülte, szóval, honvédigazolványa nincs, arra van tehát utalva, hogy két honvéd bajtársával igazolja hon véd voltát. Már most a 48-as honvédek száma annyira megfogyott, hogy a folyamodó honvédek alig találnak két olyan honvédbajtársra, a kiknek tudomása volna arról, hogy a folyamodó honvéd volt. De vannak olyan esetek is, a mikor egy ilyen öreg honvéd már a folyamodásához becsatolja két bajtársának eskü alatti vallomását, időközben azonban valami formalitás miatt az eljárás megakadt, avagy az iratok eltévednek, a mi a hivatalos eljárás során minden különösebb mulasztás nélkül is előfordul, nem is kell itt ököritóra hivatkoznom. Ilyen esetben azután kezdheti újra a proczesszust, de az igazoló honvédbajtársak közben elhalnak, ugy, hogy az olyan honvéd, a kinek már ez a feltétel is rendelkezésére állott, még most is vár és hiába várja nyugdíjigényének érvényesítését. Ezen helyzet orvoslására irányul az én tiszteletteljes kérésem és pedig sürgős kérésem, melyet a ministerelnök úrhoz intézek, azt hiszem, fog módot találni arra, hogy a 3000/1901. számú ministerelnöki rendeletnek ezek a rendelkezései megváltoztassanak és olyan normativumok állapíttassanak meg, a melyek lehetségessé teszik, hogy a most folyamodó öreg honvédek is elnyerhessék a nyugdijat. Nem tanácsot akarok adni a ministerelnök űrnek, csak felemlítem, hogy talán feltételül egyszerűen a községi igazolás tűzethetik ki; a községekben tudomással birnak a községi alkalmazottak és a lakosok arról, hogy az ottani polgárok közül ki volt honvéd ; de ezenfelül esetleg meg lehetne követelni, hogy két idős egyén, a ki 1848-ban már élt és személyes tudomással bír a folyamodó honvéd voltáról, hogy arra esküt tegyen, de ne követeltessék két igazoló honvéd esküje. Hiszen két más öreg polgár esküjét szintén el lehet igaznak fogadni és egy községi bizonyítványban sem lehet valótlant állítani, mert az üldözhető dolog volna. De feltéve és meg nem engedve, hogy ilyen utón előfordulhatnának is visszaélések egyik-másik esetben, ugy hogy méltatlan egyén is jutna honvéd-nyugdijhoz, ez csak igen ritka kivétel volna ; hiszen már a magas életkor is kizárja ezt, mert ma már csak 80—90 éves kor közötti egyének folyamodhatnak a nyugdíjért. De ha ezek közül, mint mondám, méltatlan egyén jutna is nagyritkán a honvéd-nyugdijhoz, akkor, a midőn semmiféle aggkori állami biztositásunk különben sincs, a miatt kevésbbé érhetné szemrehányás a kormányzatot, mint a miatt, ha az igényjogosultak közül csak egy is elesik a nyugdíjtól.