Képviselőházi napló, 1910. VI. kötet • 1911. márczius 9–április 8.

Ülésnapok - 1910-131

131. országos ülés 1911 márczius 30-án, csütörtökön. 331 Én is őszinte elismeréssel adózom a ministerelnök urnak a 3.241/1910. számú rendeletéért, a melyben a honvédözvegyek nyugdíjjogosultságát kiterjesztette, azonban még ezen ügyekben is bátor vagyok felhívni a mélyen t. ministerelnök ur figyelmét egy körülményre, — és itt közbevetőleg megjegyzem — hogy kiváló előzékenységet tanusit ugyan a ministerelnökségnek azon osztálya, a mely ezen ügyeket intézi, a hozzá fordulókkal szemben és ezen ügyek elintézésében — de mégis néha a bürokratizmus és a túlságbavitt szőrszálhasogatás olyan következményeket von maga után, hogy itt is jogosult egyének, a kik szintén igen sürgősen rá vannak szorulva erre a segélyre, néha huza-vonának vannak kitéve, ugy hogy időközben elhalhatnak, a nélkül, hogy nyugdíjban részesültek volna. Speoziális esetről is van tudomásom, mélyen t. ministerelnök ur és t. ház, a mikor igazolt honvédnek az özvegye folyamodott a nyugdíjért, és már előzőleg is azt a bizonyos özvegyi segélyt a ministerelnökség részéről megkapta. Okmányain, a melyeket most a nyugdíjért beterjesztett, rajta van a ministerelnökség bélyegzője, de az ő férje annak idején nyugdijat nem vett igénybe, jobb viszonyok között volt és nyugdíjjogosultságát nem érvényesítette, ugy hogy nem volt nyugdíjazott honvéd, azonban elhalálozása után az özvegy rossz sorsba került és most a nyugdíjjogosultság kiterjesztése folytán, miután 1859-ben ment férjhez, kéri a nyugdijat. Beterjeszti férjének honvédigazolványát, a melynek alapján egyes esetekben a segélyeket már kapta és most túlságos szőrszálhasogatásból kifogásolják az igazolványt, elküldik a központi honvédegyletnek, majd leküldik a vármegyei honvédegyletnek, szóval: hónapokig tartó huzavonának teszik ki azt az özvegyet, a kit hivatalból lehetett volna nyugdíjazni, miután már előbb is segélyt kapott. Ennek közbevetése után kérésem lényege oda irányul, hogy a nyugdíjazási feltételek a viszonyokhoz mérten változtattassanak meg és pedig sürgősen, mert hiszen ez olyan ügy, a mely nem tür halogatást. (Helyeslés a baloldalon.) Elnök : Szólásra következik ? Beszkid Antal jegyző: Kovács Gyula! Kovács Gyula: T. ház! Egyáltalában nem volt szándékom e tárgynál felszólalni s csak pár szót óhajtanék a kérdéshez szólni. Nem volt szándékom felszólalni, és nem is szólaltam volna fel, ha az igen t. ministerelnök ur nem hivatkozott volna arra, hogy a mennyire engedik pénzügyi viszonyaink, és hogy a fedezet keretén belül mindenesetre méltányosan fognak eljárni, azonban körülbelül 800.000 koronában van megállapítva az az összeg, a melyet a ministerelnökség eTre a ezélra fordíthat. Csak egy körülményre akarom a t. képviselőház figyelmét felhívni, hogy van sok 48-as honvédünk, a Id ezen 120 koronás nyugdíj mellett koldul. Vannak, a kik koldulással keresik meg mindennapi kenyerüket. Szégyene a magyar törvényhozásnak, hogy lehet olyan 48-as honvéd, a ki 48-ban harczolt azért, hogy mi majd, a korcs unokák, jobb helyzetbe kerüljünk, s annak most koldulással kelljen megkeresni kenyerét, házról-házra, ajtóról-ajtóra járni, a hol egy darab kenyérrel, hol néhány fillérrel bocsátják el. A magyar törvényhozásnak nem volna szabad megengedni ezt az állapotot. (Helyeslés a baloldalon.) Meg tudom érteni, ha szivarpénz vagy alamizsnakép 120 koronát adnak olyanoknak, a kik különben vagyonilag képesek magukat eltartani, de hogy a magyar törvényhozás megengedje,, hogy legyenek 48-as honvédjeink, a kik kolduljanak, ezt nem tudom megérteni. (Helyeslés balfelól.) Én arra az álláspontra helyezkedem, hogy ez nem pártpolitika, ez a kegyelet kérdése és durva és hálátlan megsértése lenne a kegyeletnek, ha mi megengednénk, hogy a 48-as honvédek közül akárcsak egy is koldulni kényszerüljön. Erre a körülményre akartam az igen t. ministerelnök ur figyelmét elsősorban is felhívni és kérem, kegyeskedjék érdeklődni, hogy hivatalból jelentsék a ministeriumnak, kik azok, a kik teljesen vagyontalanok lévén, a 120 korona nyomorúságos alamizsnából megélni nem tudnak s koldulással kénytelenek fentartani magukat. Méltóztassanak csak elgondolni, — az igen t. ministerelnök ur hivatkozott arra, hogy felemelték ezt a nyugdijat 63 koronáról 120 koronára —• hogy azóta, a mióta ez az emelés történt, a megélhetési viszonyok is mennyire megdrágultak. De kérdem, lehetett-e akár ma, akár bármikor havonta 10 koronából megélni ? Hiszen ha van e honvédek között olyan, a kinek vagyona van, annak jó segítség lehet ez a 120 korona is, de a kik teljesen vagyontalanok, azoknak eltartásáról a magyar törvényhozásnak illőbb módon kellene gondoskodnia, ugy hogy azok ne legyenek kényszerítve arra, hogy ilyen szégyenletesen, koldulással keressék kenyeröket. Ez nem a 48-as honvédek, ez a magyar parlament szégyene. Indítványt nem teszek, csupán azt említem még meg, hogy jól tudom, mily nagyfontosságú állattenyésztésünk szempontjából az a 2 millió korona, a mit az állattenyésztés emelésére szánt a pénzügyminister ur, ennek daczára én mint gazdaember nagyon szívesen hozzájárulnék ahhoz, hogy ha másként fedezetet teremteni nem tudnak, ezzel a két millió koronával növeljük a 48-as honvédek nyugdijalapját, annyira szégyenletesnek tartom a mai állapotot. A mi a most felvett 800.000 koronából jut a honvédeknek, az valóban alamizsnának is kevés. (Igaz ! Ugy van ! a baloldalon.) Épen azért inkább bárhonnét méltóztassanak elvonni azt az összeget, csak hogy a 48-as honvédeknek, a kiknek bátorságuk volt cselekedni, és pedig mi érettünk utódokért cselekedni, megélhetést biztosithassunk, s azokat, a kiket félisteneknek neveztünk, el ne kényszeritsük a koldulásra. 42*