Képviselőházi napló, 1910. V. kötet • 1911. február 8–márczius 8.

Ülésnapok - 1910-98

február 10-én, pénteken. %'} 08. országos ülés 1911 ebben a tekintetben jobbá teszi. Mert ha valakinek pl. Berlinben kell fizetnie, mivel ott márka a pénz, ennélfogva ő kiteszi magát annak, hogy az ő külföldi hitelezője nem elégszik meg azzal, hogy itt a magyar banknál beváltott koronával fizessen, hanem azt fogja követelni, hagy márkában fizessen. Polónyi Géza : Természetes ! Hieronymi Károly kereskedelemügyi minister: Már pedig a mi készfizető bankunknál az illető bankjegyei ellenében nem márkát kap, hanem koronát, s ennélfogva neki esetleg még az a vesztesége is meglenne, hogy átszámitják a veretési költségeket. Ellenben ennek a javaslatnak intézkedései alapján hogyha valakinek Berlinben kell fizetnie, az egyszerűen vesz egy márkára szóló váltót, ha Francziaországban van fizetési kötelezettsége, akkor vesz frankra szóló váltót, és ennélfogva mindjárt in natura megkapja azt az érmefajtát, a melylyel ő a külföldön fizetéseit teljesítheti. Még egy másik előnye is van ennek a javaslatnak épen a külföldi tartozások lerovása szempontjából. Ha megnézzük akármelyik bankjegyet, arra az van nyomtatva, hogy a bank — már t. i. abban az esetben, ha készfizető — köteles a felmutatott bankjegy ellenében törvényes érczpénzt adni. Már pedig nálunk a törvényes érczpénz, — sajnos, de igy van — nem kizárólag az arany-, hanem az u. n. ezüst-kuráns is törvényes érczpénz, a melyet mindenki korlátlan mennyiségben elfogadni köteles ; mert az nem váltópénz, hanem törvényes, kuráns pénz. Akárki megnézi a bank ércpénzkészletének kimutatását, látja, hogy pl. az 1909. év végén a banknak 298 millió ezüst forintja volt. Ha tehát a bank egyszer elvállalja a kötelező érczpénzfizetést, akkor nem következik az, hogy ő a bankjegy ellenében köteles aranyat adni, . .. Egy hang (balfelöl): Ez a baj! Hieronymi Károly kereskedelemügyi minister: .. . ellenkezőleg, adhat kuráns ezüstöt. Azt mondhatja erre valaki, hogy ez az ezüst esetleg ki fog fogyni, mert utoljára is csak korlátolt mennyiségben van, és akkor, ha a bank készfizető, mégis kénytelen lesz aranynyal fizetni. Ez tévedés; mert a mi törvényes ezüstkuránsunk belső értéke sokkal kisebb lévén, mint az arany, ebből az fog következni, hogy válságos időkben — pedig épen azokra kell gondolni, midőn készfizetésekről beszélünk — az az ezüstpénz mind újra vissza fog folyni a bankhoz és az az eshetőség, hogy a bank ezüstje ki fog fogyni, azért illúzió és tévedés, mert az egyik oldalon ki fogja fizetni a bank az ezüstöt, a másik oldalon pedig az megint vissza fog folyni. Miért ? Mert az a bankjegy, a mely tulnyomólag aranynyal és csak részben ezüsttel van fedezve, belső értékére nézve ma is nagyobb értékű, mint az ezüstkuráns. Ennélfogva a külföldi fizetések szempontjából ez a törvényjavaslatba foglalt intézkedés jobb, hatásosabb és eredményesebb, s a publikumra nézve sokkal nagyobb előnynyel jár, mint ha egyedül csak a készfizetések rendeltettek volna el. (Helyeslés a jobboldalon.) Eddig azzal foglalkoztam, hogy egyáltalában az egész bankügy rendezésének czélját igyekeztem részletezni, de hogy ezzel czélt érünk, ez, ismétlem még egyszer, azon összefüggésnél fogva áll, a mely összefüggés van a külföldi árfolyamok és a bankjegynek az itt az országban lévő törvényes fizető érczpénzhez való viszonya között. Tudtommal 1810-ben deritette ki először egészen világosan ezt az igazságot az angol parlamentnek egy kiküldött hires koinitéja, az u. n. bullion-committee. Ezen bullion-committee ugyanis kiderítette azt, hogy egy készfizető országban — röviden igy fejezem Id azt, hogy az ilyen országban a bankjegynek mindig egészen teljes értéke van az érczpénzhez viszonyítva — a váltóárfolyamoknak paritása és a bankjegynek ezen teljes fizetőképessége és értéke egymással szoros összefüggésben áll. Az akkori parlamenti vitákban, midőn ezen committee 1810-ben j elentését előtérj esztette, körübelül ugyanazon jelenségek mutatkoztak más vonatkozásban, mint most itt a mi képviselőházunkban. Akkor is tagadták ezt a tételt igen tekintélyes parlamenti tagok ; akkor is ugyanazon kérdés körül forgott a vita, mint ma, a mikor a t. ellenzék nem akarja elismerni, hogy ha a bank a külföldi árfolyamok paritását garantálja, azzal egyúttal szükségszerűen biztosítja azt is, hogy a bankjegyeknek mindig teljes fizetőképessége van, vagyis, hogy a bankjegy viszonyítva a törvényes érczhez, mindig teljes fizetőképességgel bir. Akkor a váltóárfolyamok Angliában nagyon kedvezőtlenek voltak. A bullion-committee azt állította, hogy a kedvezőtlen árfolyam annak tulajdonitható, hogy nagy volt a bankjegy-infláczió, hogy több bankjegy lett kiadva, mint a mennyi törvényes fedezetet kapott. Ez az állapot onnan eredt, hogy Anglia nagy háborúban volt és nem tudott máskép pénzt teremteni. Akkor is tagadták annak az igazságát, a mit a képviselő urak most sem akarnak elismerni, de elmúlt 10 esztendő és 1820-ban, a mikor megérlelődött a közvélemény, elfogadta, belátta ennek az igazságát és akkor 1820-ban megszüntette az angol parlament a kényszerárfolyamot, megszüntette a bankjegy forgalmának rendezetlenségét és 1820-ban hozott egy erre vonatkozó törvényt. Akkor azt állították, hogy nem azért kedvezőtlenek a váltóárfolyamok, mert az akkori angol bankjegyek diszázsióval bírtak; azt mondták, hogy ez nem áll, hanem hogy azért támadt ez a kedvezőtlen árfolyam, mert az arany lett drágább, a mi önmagában abszurdum, mert az arany sohasem lehet drágább az egyik országban mint a másikban. Az aranynak nemzetközi fizető képességénél fogva mindenütt egyforma értéke van. Az angoloknak az az okoskodása tehát, hogy náluk Angliában az arany lett drágább, teljesen hibás volt, a mit 1820-ban tökéletesen beláttak és a külföldi árfolyamokat is rendezték, a külföldi árfolyamoknak a paritását is helyre állitották azáltal, hogy a bankjegyek túlságos mennyiségének