Képviselőházi napló, 1910. V. kötet • 1911. február 8–márczius 8.

Ülésnapok - 1910-117

6(tó 117. országos ülés 1911 H liszár Károly : (sárvári) Én is hallottam ! Hazudik, ha letagadja. (Zaj.) Hazudik, ha letagadja. (Nagy zaj jobbfdől.) ESnÓk : Kénytelen vagyok megállapítani, hogy Huszár Károly képviselő ur most sértőleg jszólott. Öt rendreutasitom. (Helyeslés jobbfdől.) En nem hallottam, hogy valaki más sértő közbeszólást hallatott volna. (Felkiáltások jobbfelöl: Nem is volt!) Óvári Ferencz: E két sarkalatos elvnek minden józan logika szerint azzal a természetes következménynyel kellett volna járnia, hogy, megszűnvén a katholikus vallás kiváltságos helyzete, viszont, egyidejűleg meg kellett volna szűnniük mindazon privilégiumoknak és jogosítványoknak is, melyeket az államhatalom 1848-ig az általa nyújtott különleges oltalom fejéhen gyakorolt a katholikus vallással szemben. Köztudomású azonban, hogy a törvényhozás eme konzekveneziákat máig sem vonta le, s hogy a magyar katholikus egyház 1848 óta minden ellenszolgáltatás nélkül kénytelen tűrni az állami gyámság alá helyezettségnek sokszor káros és mindenkor megalázó állapotát. Ez a tényállás az. t. ház, a mi a katholikus autonómia megalkotását legfőképen sürgeti. Mert merőben államjogi szempontból tekintve a dolgot, nemde, ouod uni justum alteri aequuni? Ha az állam — igen helyesen, nem tesz különbséget a törvényesen elismert, illetve bevett hazai vallásfelekezetek között, ha azok mindegyikét — ismétlem: igen helyesen, egyenlőnek vallja és tartja, akkor ugyan miért nem járnak ki ugyanazok a jogok és szabadságok az ország lakosságának túlnyomó többségét kitevő katholikus vallásuaknak is és épen olyan mértékben, amelyek és a mily mértékben protestáns és görögkeleti testvéreinknek törvénybe iktatva megadattak és autonóm szervezeteikben részükre intézményesen is biztosíttattak? Ugyan mivel lehetne megokolni — újból hangsúlyozom: tisztán államjogi szempontból — azt a mérhetetlen különbséget, mely az önrendelkezés skálájában az autonómiával rendelkező hazai egyházak és az e nélkül szűkölködő katholikus egyház között annyira szembeötlő, akár az egyházi és iskolai élet belső és külső rendjének niegállapitását, akár az egyházi és világi elöljárók választását, akár jiedig az egyházi és iskolai vagyon kezelését hasonlítsuk össze. Az egyik oldalon szinte abszolút függetlenség ós a másik oldalon szinte abszolút függés. ' Igaz, hogy a katholikus autonómia organizmusa, lia majd végre megvalósul is, az egyház hierarchikus szervezete következtében és egyházjogi, illetve hitelvi nehézségek miatt nem egy olyan atribiitumot nélkülözni lesz kénytelen, a minek a többi autonóm egyházak egyáltalán nincsenek hijján, s a melyek úgyszólván hozzá tartoznak az, önrendelkezés definicziójához, de ez talán csak nem lehet ok arra, hogy még azt a kevesebbet is megtagadjuk az egyiktől, a miből a másiknak márczius 8-án, szerdán. jóval többet juttathatunk ? Attól meg ne á kormány feje fájjon, hogy a szűkebb keretek közé szorított autonóm egyházi élet ós a hitelvek között esetleg megbomlik majd • a harmónia! Ez már nem rá, hanem a katholikus közönség egyetemére tartozik, mely bizonyára meg fogja találni az utat és módot az ilyen kolliziók elhárítására. Hiszen, ha az erdélyi római katholikus egyházmegye, mely végre is a magyar katholikus egyháznak csak egyik tagja, s mint ilyen — ha jól tudom — ma is a kalocsai érsekség metropoliájához tartozik, századok óta élvezhet bizonyos autonómiát és élvezi ezt a nélkül, hogy a hierarchikus renddel és a hitelvekkel valaha komolyabb konfliktusra került volna a sor, igazán épen annyira érthetetlen az e tekintetben való aggälyoskodás, mint a mennyire érthetetlen, hogy miért kell kevesebb joggal ós szabadsággal élnie az egésznek, mint a belőle való résznek. Mindezeket fontolóra véve, nem kell-e igazat adnunk Eötvös József bárónak, ki mindjárt az alkotmány helyreállítása után 1867 júliusában azt irja Simorhoz, az akkori herczegprimáshoz: »Az Erdély és Magyarország között létrejött unió-egységet, vagy legalább a lehetőségig hasonlóságot tételez föl az egész közigazgatásban, s igy az egyház kormányzatának rendszerében is, annál is inkább, mert azok az okok, melyek az egyháznak autonómiáját és a világiaknak az egyházi és iskolai ügyekben való részvétét Erdélyben kívánatossá teszik, épen ugy, megvannak Magyarországon is.« Bizony megvannak az okok t. ház ma is, sőt najpről-napra szaj30rodnak is. Mert az egyházi függetlenség a lefolyt 4 évtized alatt az egyik oldalon hatalmas lendületet, haladást s ezzel szemben a függés állapota a másik oldalon csak stagnáló tespedést eredményezett. A ki a magyar kath. egyház mai helyzetét elfogultság nélkül szemléli, az nem tagadhatja hogy ennek jogállása és egész pozicziója — daczára hívei roppant tömegének, daczára a nagy vagyonnak, a mit a sajátjának mondhat, s cl jCzara a fénynek, mely történeti tradicziókból sugározva övezi körül — legalább is prekárius. Hol az a minden iránt érdeklődő, egészséges és egyetemes közszellem, mely a többi hazai egyházakat áthatja? Hol az a lüktető, pezsgő egyházi és főként iskolai élet, melyet a protestánsoktól méltán irigyelhetünk? Mindezek helyett léptennyomon fásult közönyösséggel találkozunk, a min nincs is mit csodálkoznunk. (Igaz! Ugy van! a bal- és a ssélsőbaloldalon.) Hisz a világi katholikusok, a kik az egyházi és iskolai dolgokban minden befolyásból ab ovo ki voltak és ki vannak zárva, régen hozzászoktak már ahhoz, hogy mindezeket, az ügyeket olyanoknak tekintsék, a melyekhez semmi közük sincsen. De helyes-e? Üdvös-e? T. ház! ennek az állapotnak a fenntartása, még pedig nemcsak egyházi, de országos szempontból, országos érdek-