Képviselőházi napló, 1910. V. kötet • 1911. február 8–márczius 8.

Ülésnapok - 1910-115

MÚ 115. országos Ülés 1911 jáia. Az, egész bankszabadalom meghosszabbitásának egyedüli ellenértékéül a kormány és az őt támogató igen t. munkapárt a készfizetések megkezdését állította előtérbe. Polónyi Géza t. képviselőtársam most és már többen az általános vita keretében napnál fényesebben igazoltuk azt, hogy a javaslat 5. §-ában, mely a készfizetések felvételének megvalósítását kontemplálja, minden benne van, csak épen a készfizetés megkezdésének biztosítása nincs. (Igaz! ügy van! a szélsőbaloldalon.) Hogy a politikai morál szempontjából mennyiben lényeges az, hogy egy kormány a programmpontjának íőfeltételéül kikötött ezt a kérdést fentartotta-e vagy nem, annak megítélését a t. túloldalra bizom. Méltóztassanak megengedni, hogy ép ezért, mert látjuk azt, hogy ezt az egyedüli mentsvárat sem tudta a kormány megvédeni, a melyet a bankszabadalom meghosszabbításának ellenértékéül tűzött ki, a mi bizalmatlanságunk a kormánynyal szemben annál fokozottabb mértékben nyilvánuljon meg. Ennek a kérdésnek jjolitikai elbírálásánál önök a választások alkalmával, de még a házban tett kijelentéseikben is több izben hangoztatták, hogy a bank szabadalmának meghosszabbításánál — ha már az önálló bankot nem tudjuk biztosítani, mert hisz az önök álláspontjával ez nem egyezik — de figyelembe fogják venni- és meg fogják valósítani a készfizetések tényleges megkezdését is. Ezt hangoztatta az igen t. munkapártnak egy koronázatlan vezére, ez volt az igen t. pénzügyminister urnak programmja mindaddig, a míg azokba a nehézségekbe nem ütközött, a mely nehézségek mindig előállanak akkor, mikor valamely magyar álláspontnak megvédésére vagy pedig kieszközlésére fordul a koczka. A míg a bankszabadalom kérdése egész akuttá nem vált, a legutolsó pillanatig — hiszen a legkésőbbi időben terjesztette be a kormány a javaslatot — folytonosan az hangzott az igen t. túloldal és az irányadó körök részéről, hogy a készfizetések felvétele pedig feltétlenül biztosítva van. Es érdekes dolog, hogyan enyhült fokozatosan a kormánynak ez a szigorúsága, a magyar érdekek javára történt ez az állásfoglalása hogyan puhult mindaddig, a mig végre szerencsésen elérkeztünk egy dicsőséges ponthoz, az 5. § megalkotásához. Méltóztassanak megengedni, hogy mielőtt a kérdés politikai oldalával foglalkoznám, hivatkozzam arra, hogy mik azok az indicziumok, a melyek a kormányban és a t. túloldalban azt a meggyőződést keltik fel, hogy az 5. §., vagy ennek a javaslatnak bármely szakasza biztosítja részünkre a készfizetéseknek nem mostani, de valaha leendő felvételét. Hiszen pertraktálták itt per longum et latum az osztrák irányadó és nem irányadó tényezők felfogását. Hogy ezeknek az osztrák tényezőknek leghangosabbjai, az osztrák keresztény szoczialisták mennyiben befolyásolják az osztrák politikai életet és mennyiben nem, azt itt bővebben fejtegetni feleslegesnek tartom, de én azt látom, mércéim 6-án, héifŐií. hogy azt a véleményt, a melyet ezek a nagyon is hangos faktorok, mióta a bankkérdés akuttá vált, hónapok óta hangoztatnak, egyetlen egy ellenvélemény sem döntötte meg az osztrák politikai köröknél. Ezeknek az osztrák politikai köröknek egy végrendeletet tevő tényezője az egykori finanezminister, dr. Steinbach volt. Hiszen, a mikor az 1892-iki valutakérdés került felszínre, a mikor a kormánynak programmja volt, — a mint az az 1903-iki javaslatban benne volt — hogy az aranyfizetéses országok körébe sorolja Magyarországot és így Ausztriát is, — mert hisz a kiindulás Magyarország részéről történt — akkor az 1892. évi valutareform, az aranyvaluta megvalósításával szemben igen hatalmas ellenmozgalmat találtunk osztrák részről, még pedig részben indokolt, részben indokolatlan mozgalmat. Az ő szempontjukból indokolt mozgalom volt bizonyos közgazdasági kérdéseknek előtérbe tolása. Nevezetesen azt mondták, hogy nekik nagy károsodásuk van azáltal, hogy például az egyforintosokat 1 márka 70 pfenning értékben tartotta fenn az OsztrákMagyar Bank állandóan, a mit ők magukra nézve közgazdasági szempontból károsnak tartottak. Már akkor, az 1892. évi valutarendezéssel szemben állást foglalt az osztrák közvélemény és azóta csak egyetlenegy végrendeletet, egyetlenegy fmancziális szempontot tart maga előtt az osztrák kéjrriselőház és az osztrák közvélemény, nevezetesen clr. Steinbaclmak azt a végrendeleti hagyományát, hogy óva inti bármely utódját attól, hogy a készfizetések felvételébe valamikor belemenjen. Hogy ez általános fmancziális szempontból mennyiben helyes és mennyiben helytelen, ezzel én foglalkozni nem kívánok. Hiszen gróf Tisza István t. képviselőtársam emiitette, egy legközelebbi beszédében, hogy nyissuk fel az ablakokat, hadd áradjon be a szabad levegő a fmancziális körök közé, csakhogy azt a szabad levegőt, azt az ablakfelnyitást odaát nem akarják. Nemcsak általános szempontból nem akarják az osztrákok, hanem a saját jólfelfogott érdekük szempontjából sem. JSTekik már 1896 óta az volt álláspontjuk, a mi a főszempont kell hogy legyen a készfizetések felvételénél, hogy az már meg van valósítva, Ugyanis a készfizetések felvételénél, az aranyvalutánál különösen két szempont az irányadó. Az egyik az értékállandóságnak, a paritásnak a fentartása és ez, t. képviselőház, már 1892 óta meg van valósítva. Hiszen az Osztrák-Magyar Banknak nagyon megdicsért devizapolitikája, a mi nem egyéb, mint egy banktechnikai politika, 1896 óta körülbelül állandóan megvalósította az értékállandóságot. A készfizetések és a valuta tökéletes rendezésének a másik kritériumát, a mely abban áll, hogy mi közelebbi összeköttetésbe léjuünk a külfölddel, az aranyfedezetek behozatalával, hogy