Képviselőházi napló, 1910. V. kötet • 1911. február 8–márczius 8.
Ülésnapok - 1910-97
97, országos ülés 1911 február 9-én, csütörtökön. •í;» nagyobb érdeket sértenek, akkor már nagyon bajos ilyen visszaélésekkel operálni, mert akkor nagy az ellenállás ; hanem olyan esetekben, mikor a dolog mellékes, mikor semmi lényeges érdeket nem tangál, olyankor szokott a rozsda befészkelődni az alkotmányba. (Igaz! JJgy van! Taps a baloldalon.) Hiába, Magyarország egy legista ország, megszokta azt az okoskodást, kogy mindig preczedensekre hivatkoznak. Ha már egyszer valaminek a példája megvolt, akkor könnyen ismétlődik ugyanaz. Ce n'est que le premier pas qui eoute — mondja a franczia. Ha megszokta az ember, akkor a szokás terjed, és egyszerre benn van a káros következmények közepette. (Ugy van! balról.) Hiszen a magyar történelem erre is mutat példát bőségesen. Epén mostanában foglalkozom ezen kérdésekkel; ezért élénk emlékemben van, hogy hogyan terjedt épen a törvényhozás technikájában egy ilyen visszaélés a múltban. (Halljuk ! Halljuk I) Megtörtént, hogy szentesitések alkalmával, kisebb' dolgokban, lényegtelen kérdésekben a király bizonyos változtatásokat eszközölt a törvényen. Ez addig történt apróbb, lényegtelen dolgokban, a nélkül, hogy nagyobb ellenállást támasztott volna, mig végül ebből egy jogot formáltak, azt a jogot, hogy a szentesítéskor a király módosíthatja a rendi javaslatokat, és végül ezt a jogot alkalmazni akarták fontos dolgokban, és ezen jog alapján a király beiktatta a törvények közé ezt a tilalmat, hogy egyházi sérelmekről a törvényhozás termében szó nem eshet. Számtalan más eset volt, hol igy a megszokásból keletkeztek visszaélések, melyek veszélyesek. Azonban én még odáig is elmegyek a vita kedvéért, hogy azt mondom, hogy mivel tényleg ebben az esetben nem veszélyes, én megnyugszom, elfogadom a javaslatot, abban az esetben, ha bebizony itják nekem, hogy egy reáhs érdekről van szó. De bocsánatot kérek, ezt abszolúte nem tudom elfogadni. Tisza István t. barátom azt mondja, hogy furcsa, hogy mikor az utolsó fellegvárát vivjuk a velünk ellentétes felfogásoknak, akkor mi a közjogból mentünk mindenféle olyan nehézségeket, melyek ezt a vivást nehezítik és ellenfeleinket segítjük. Ha ez igy volna, ha az utolsó fellegvár volna ezen álláspont, (Igaz ! JJgy van I a baloldalon.) melyet az osztrák pénzügyminister nemrég az osztrák álláspontnak nevezett és a melyről azt mondta, hogy azt sikerült teljesen érvényesíteni, akkor ezen közjogi skrnpulusaimat is törekedném legyőzni, legalább komolyan megfontolnám, hogy nem kötelességem-e ez 1 De hogyan állunk ezzel a kérdéssel % Először is, kérdezem a t. minister urat, hogy ő hogyan fektethet erre olyan nagy súlyt, mikor azt mondja, hogy a készfizetés lényegét a javaslat úgyis eléri, mikor azt mondja, hogy ez már annyira megközelítette a végczélt, hogy csak a formalitás marad hátra ? Hát hogyan indokolhatja meg a t. minister ur azt, hogy egy ilyen sérelmes, egy ilyen ellenszenves javaslatot be akar iktatni a törvénybe azért, hogy formalitásokat érjen el; azért, hogy olyat biztosítson, a minek lényegét már úgyis elérte ? Itt a minister ur önmaga lerombolja azokat az érveket, a melyeket fel lehet hozni a javaslat mellett. (Élénk helyeslés a baloldalon.) Mert ha csakugyan nincs az a fontossága, akkor azt hiszem, egyhangúlag mindenki belenyugodhatnék abba, hogy egy ilyen kicsiségért egy ilyen ferde javaslatot ne iktassunk törvénybe. De ha én azt is elfogadom, hogy abban nem Lukács László t. pénzügyminister urnak, hanem Tisza István barátomnak van igaza, hogy a készpénzfizetés még nincs elérve és hogy nagyfontosságú, hogy elérjük ; még akkor sem fektetek semmi súlyt erre, mert ez nem a tulaj donképeni nehézséggel küzd meg, hanem az:al az utolsó nehézséggel, a mely még felmerülhet, ha egyszer a győzelmet kivívtuk. Hogyan állunk ezzel ? A nehézség nem abban áll, hogy egy kisebbség Ausztriában terrorizál, hogy egy kisebbség obstruál és nem akarja a készfizetést, hanem a nehézség az, a hogyan az osztrák pénzügyminister világosan kifejezte, kogy az osztrák álláspont abban áll, hogy a közös bank szabadalmát a készpénzfizetések nélkül kell meghoszszabbitani ; hogy Ausztriában ez a teória uralkodik — helyes-e vagy nem, ezzel nem akarok foglalkozni —, hogy a készfizetés káros, hogy az talán azért káros, mert Magyarország gazdasági függetlenségét némileg előmozdítja. (Ügy van ! Ugy van ! a bal- és szélsőbaloldalon.) Ez a szálka az osztrákoknak a szemében. Ezért tartják ezt kifogásolnivalónak és ezért hiszem azt, hogy az ügy jelen stádiumában már a dolog el nem érhető. (Élénk helyeslés a bal- és szélsőbaloldalon.) Én teljesen méltányos akarok lenni. Kritikámban sohasem engedem magamat egy hajszállal sem messzebbre ragadtatni, mint a mi az én teljes meggyőződésemnek megfelel. Én olcsó vádakat kovácsolhatnék abból a t. pénzügyminister ur és a t. kormány ellen, a miért nem valósították meg a készfizetéseket. Talán ez volna a legháládatosabb téma : de nem volna igazságos, tehát nem teszem. Én — sajnos, — abban a meggyőződésben vagyok, hogy a készfizetés csakugyan oly nehezen érhető el, hogy nem a pénzügyminister ur és nem a kormány hibájának kifolyása, hogy el nem éretett, hanem az osztrák felfogásnak, a melylyel megbirkózni nem volt képes. Maga a pénzügyminister ur mondta azt, hogy olyan stádiumba lépett ez a kérdés, hogy megoldhatatlanná vált két szabad ország között. Igaza van a t. minister urnak. Igy volt a dolog. De ha igy volt, akkor . . . Gr. Károlyi Mihály: Akkor miért nem mondott le 1 (Zaj.) Gr. Andrássy Gyula : .. . egy megoldhatatlan feladat végrehajtása kedvéért nem szabad ilyen monstruozitásokat iktatni a törvénybe. (Élénk helyeslés és taps a baloldalon.) Ha eddig nem volt elérhető, még kevésbbé lesz elérhető ezentúl. Milyen fegyvere lehet ezentúl a magyar kormánynak ? Semmi. Nincs eszköze, melylyel az osztrá6*
