Képviselőházi napló, 1910. V. kötet • 1911. február 8–márczius 8.

Ülésnapok - 1910-109

378 109. országos ülés 1911 február 23-án, csütörtökön. ezekkel a kérdésekkel, kötelességének fogja tartani ezt elhallgatni a nemzet előtt % Nem. Mi kötelességet teljesítünk, a mikor felszólalva, ezt itt kimutatjuk. Hiába jönnék ide módosítással, hiába követelném a t. többségtől azt, hogy, ha már csinálják ezt a dolgot a szegénység nagy rovására, legalább fizessen a bank érte valamit, mert hiába, itt a muszájról van szó, és ez nagyobb ur mindennél. Mikosevits Kanut: Miért muszáj ? Polónyi Géza: Kérem, a t. képviselő ur azon muszáj elé van állítva, hogy vagy elfogadja ezt, a mint a pénzügyminister ur mondta, hogy ezen pedig ne merjen változtatni, vagy kénytelen otthagyni a munkapárt diszes táborát. (Zaj jobbról.) Mikosevits Kanut: Hát ez egyszerűen nem igaz! Elnök : Kérem Mikosevits képviselő urat, szíveskedjék csendben maradni. Polónyi Géza: Hiszen hallották a pénzügyminister ur nyilatkozatát. (Közbeszólások jobbról. Zaj. Halljuk! Halijuk! a szélsőbaloldalon. Elnök csenget.) Polónyi Géza : Nem értem soha, mit szólnak közbe. Mezőssy Béla: Menjen ki, ha nem tudja hallgatni! Sándor Pál : Tanácsokat nem kérünk ! (Zaj.) Elnök: Kérem Sándor Pál képviselő urat. (Halljuk !) Polónyi Géza : Ne adja Isten, hogy ismétlődjenek azok az események, a melyek a történelem fonalán nem is egyszer, de többszörösen ismétlődtek, mert meg fogja átkozni Magyarország szegénysége azt a törvényhozást, ha még egyszer ismétlődik az, a mi már ismétlődött háromszor. Nem szóhk arról, a mit voltam bátor már felemlíteni, hogy a nagy devalváczió idején épen ezen kis bankjegyek okából micsoda borzasztó katasztrófa érte a szegénységet, de szólok arról, a mit épen az önök oldaláról egy igen tiszteletre méltó úriember és tekintélyes szónok felemlített, Jankovich Béla t. képviselőtársunk és tanár, a ki maga konstatálta, — ő csak kettőről tudott, én háromra emlékszem — hogy az u. n. hadi kincs elmélete alapján rövid két emberöltő alatt elvitték a hadikincsét, az érczkészletét a banknak, elvitték 1859-ben és elvitték 1866-ban. Igaz ez, t. uraim % Ezek történeti tények. S harmadszor igénybe akarták venni, már útban is volt, Bosznia annexiója alkalmával. (Mozgás jobbról.) Már útban volt. Már most, ha az 1859-iki és 1866-iki példák ismétlődnek, és egy hadjárat idején a központi hatalom megint ráteszi a bank érczkészletére a maga vasmarkát, hamar bekövetkezhetik és be is következik a bankjegyeknek olyan elértéktelenedése, a mely újból pusztitólag fogja éreztetni hatását azon szegény népnek táborában, a mely nem is tudja, hogy ma az ő sorsáról történik itt intézkedés. T. képviselőház ! A kis bankjegyek teoretikus helytelenségével szemben nem fogom kimeriteni az összes érveket. (Halljuk! Halljuk! a szäsóbaloldalon.) De tessék figyelemmel lenni arra, hogy a bűnügyi statisztika mire tanit. A bűnügyi statisztika azt mutatja, hogy a pénzhamisitásnak valóságos csábitója a kis bankjegy. Mert a kisbankjegygyei szemben a pénzhamisító az emberi gyengeségnek két koefficziensére, két tényezőjére számit. Az egyik az, hogy a gazdag ember meg nem nézi a 10 és 20 koronás bankjegyet, rá sem hederít, a kisember pedig, a kinek kezén legtöbbször fordul meg a kis bankjegy, meg sem ismeri a hamisításaimért ahhoz már magasabb fmáncztudomány és gyakorlat szükséges, hogy valaki hamis bankjegyet megismerjen. Volt reá eset például, hogy tehénvásárlás történt oly bankjegygyel, a melyről a magunkfele ember, ha messziről reá nézett, a harmadik határból megismerte, hogy hamis bankjegy, az a szegény paraszt, pedig, a ki életében alig látott egyszerre húsz koronát, elfogadta mint valódit. Ezt azért hozom fel, hogy a pénzhamisító az emberek tudatlanságára és a tudatlan nép e sajátosságára spekulál és a szegény népet ép igy tudják legjobban megcsalni a kis bankjegyekkel. De mondom, t. képviselőház, szinte lehetetlen kimeriteni azokat az érveket, a melyek a kis bankjegyek kibocsátása ellen szólnak egy készfizető bank esetén. Hiszen nem szükséges ezek verifikálására egyebet felhozni, mint azt, hogy a magyar törvényhozás maga érezte ennek súlyát és maga gondoskodott tiltó intézkedésekkel egyrészt azzal, hogy a maximumot megállapította, másrészt magának a törvényhozásnak tartotta fenn a bankjegy kibocsátási mennyiségét, most pedig mintha semmi sem történnék, a parlament lemond ily nagy szocziális kérdésben a rendelkezésről és 1917-ig kiadja jogát a nélkül, hogy jelentést is követelne a pénzügyminister úrtól arra nézve, hogv mily mennyiségű bankjegyek kibocsátásába egyezik bele e kis czimleteknél. Nekem maga ez feltétlenül elégséges arra . . . (Mozgás. Halljuk ! Halljuk !) Elnök (csenget) : Csendet kérek ! Polónyi Géza; Ez maga elégséges, hogy a törvényjavaslathoz és annak módosításához hozzá ne járuljak, sőt kötelességem volna a megfelelő ellenmódositásokat benyújtani. Nem teszem. (Derültség a jobboldalon.) Minek fáraszszam magamat ? (Derültség .a jobboldalon.) A mit én beszélek, nagyon jól tudom, milyen miliőben teszem, nagyon jól látom, hogy maga a parlament, még az ellenzék sem teljesiti kötelességét, annál inkább látom, hogy a sajtó maga, egy rezignált, teljesen elzárkózott közvéleménynyel szemben, hogy még az sem foglalkozik e kérdésekkel. Én mindezeket elmondom egy jobb reménységgel, tudva, hogy 1917ben, a mikor majd a bankaktát újból fogják tárgyalni, látni fogják, hogy mennyi hasznát veszik annak, a mit mi szorgalmas tanulás után ma a t. ház elé viszünk, (ügy van! a szélsőbaloldalon.) E jó reménységgel beszélek, és még többet mondok ;