Képviselőházi napló, 1910. V. kötet • 1911. február 8–márczius 8.
Ülésnapok - 1910-102
102. országos ülés 1911 február 15~én } szerdán. 195 drágább a kamatunk és pedig állandóan drágább azért, mert egy nagy gazdasági területen vagyunk kénytelenek az osztrák devizákat védelmezni, melyek jelentékeny veszteséggel járnak a leszámítolási üzlettel szemben. Maga az a tény, hogy Magyarországon keletkezett egy kaszt, a pénzintézetek kasztja, a mely Magyarországon megállapította azt, hogy a bankráta felett a piaczi kamatláb 1%-kal magasabb, a váltó- és a késedelmi kamat pedig fennálló törvényeink szerint csodálatos módon Magyarországon 6%-ban tartatott fenn. Ez mit eredményezett ? Eredményezte azt, hogy Magyarországon keletkezett és gyarapodott egy osztály, a mely az egy százalékos bankráta feletti kamatból és a 6%-os váltókésedelmi kamatból vagyont gyűjtött és meggazdagodott, a középosztály pedig tönkre ment és elpusztult. (TJgy van I balfelől.) Ha maga ez az egyetlen tény állana csak előttem, akkor is, hazafiságom és faj szeretetem fanatizmusával követelném és hirdetném : mentől előbb megszabadulni attól a közős banktól, a mely lehetetlenné teszi a kis- és középbirtokos számára a közvetlen, vagy legalább is a szövetkezet utján közvetített olcsó hitelt, ellenben nevel számunkra vámpírokat és kamathazafiakat, a mire abszolút semmi szükség nincs. (Ugy van! balfelől.) Förster Aurél: Ez mind liberális! Polónyi Géza: Kérem az elnök urat, kegyeskedjék egy kis szünetet adni. Elnök: Az ülést tíz perezre felfüggesztem. (Szünet idán. Az elnöki széket Berzeviczy Albert foglalja el.) Elnök : Az ülést újból megnyitom. Polónyi Géza képviselő ur folytatja beszédét. Polónyi Géza : T. képviselőház ! Fejtegetéseim során elérkeztem ahhoz a ponthoz, hogy álláspontomnak a valutára vonatkozó részét megindokoljam. Azzal a felfogással találkozom, hogy a készfizetések felvétele, röviden szólva : a valutaérezben való fizetésnek felvétele tulaj donképen a valutarendezés betetőzését jelentené ; nekünk a valutarendezés tekintetében egyéb feladatunk nem volna. Ezzel szemben bátor vagyok a t. képviselőház figyelmébe ajánlani azt az álláspontomat, a mely szerint én a valutát még a készfizetések felvételének esetében sem látom rendezettnek, mert a valuta területén — hogy csak két fontos tényezőt emeljek ki — szerintem még igen fontos törvényhozási intézkedések volnának teendők. Az egyik magának a relácziónak kérdése, melyet a túloldalról kompetens szakértőtől dicsérni hallottam, s a mely remanencziája egy régi korszak azon felfogásának, hogy a magas reláczió védi az adósnak érdekeit, annak a korszaknak, mikor a diszázsiót a termelés szempontjából előnynek tekintették, mert a bankjegy diszázsióját egy kiviteli prémiumnak és egy behozatali vámnak deklarálták ; azóta a szakirodalom ezek felett az elméletek felett napirendre tért, mert igaz ugyan, hogy a diszázsió egy bizonyos időpontig gyakorolja ezt a hatását, a mint azonban a munkabéreknek és az élelmiszerek árának emelkedésében megtalálja saját ellentételét, természetszerűleg sulyosbitólag hat a gazdasági élet összes tényezőire. Én azonban ezzel a xeláczióval kapcsolatosan arra akarom szíves figyelmüket felhívni, hogy én szerencsétlenségnek tartom azt a relácziót, a melyet Hieronymi Károly minister ur is fejtegetett és a mely abban nyer kifejezést, hogy 118 arany korona egyenértékű 100 arany márkával. Már most nekem egy nagy kifogásom a közös bankrendszerrel és különösen a kényszerforgalmu valutával szemben az infiáczió, vagyis a fedezetlen bankjegyeknek túlságos mértékű szaporítása. Mert a mennyivel szaporodik a bankjegy, ugyanannyival fogy annak vásárlási ereje, s ennek folytán a legnagyobb érdeke egy nemzetnek az, hogy ezen infláczióval szemben védekezzék. Még készfizető államok is, mint a milyen pl. a német birodalom, a hol a Reichsbank készfizető bank, a bankjegybibocsátást kontingentált maximumhoz kötik, nehogy az infiáczió veszedelme fenyegesse az országot, pedig a készfizetés maga biztos zavarja annak, hogy infiáczió be ne következzék. Nálunk azonban magának a relácziónak helytelen megállapításával fokozzuk a bankjegyszaporitás lehetőségét, suh^osbitva azzal, hogy ezek kényszerforgalmú tehát érczczel be nem váltandó bankjegyek, a mi által az infiáczió és ennek folytán a bankjegy vásárlási ereje csökkenésének olyan koefficziensét iktattuk törvénybe, a melylyel szemben védekezni föltétlenül szükséges. Nevezetesen könnyű lesz megérteni, ha nekünk 118 arany korona egyenértékű 100 arany márkával, akkor az Osztrák-magyar banknak 18%-kal több bankjegy kibocsátására van joga, mint a mennyi van pl. a német birodalmi banknak, Már most magában az által, hogy ugyanazon belső értékű, csak csekély sulykülönbségben levő arany mellett a mi bankmik 18%-kal több bankjegyet bocsáthat ki, mint pl. a német birodalmi bank és még többet mint az angol bank, az innacziónak olyan mesterséges tényezője áll elő, a melylyel szemben azoknak is, a kik a közös banknak egyébként hivei, szabadulniuk kellene attól; mert mentül nagyobb névértéket képvisel a bank érczkészlete az érmékben, annál több bankjegyet bocsáthat ki, és miután harmadfélszer annyi bankjegyet bocsáthat ki, mint a mennyit kitesz a névértékű jiénzkészlet, ez a 18% hatványozott mértékben érvényesül a bankjegykibocsátás tényezőjeként. Es ha most már méltóztatnak megnézni, hogy ez az infiáczió milyen horribilis mérveket öltött Magyarországon, elég arra az esetre ráutalni, hogy pl. 1878-ban 288,799.000 koronát tett ki a jegykibocsátás, míg 1910-ben már 2400 miihóra ment a bankjegykibocsátás. Ez tehát olyan horribilis mérvű bankjegykibocsátási szaporulat, hogy természetszerűleg a bankjegy vásárlási ereje horribilis mértékben csökken és ezzel a 18%-kal, a melylyel 25*
