Képviselőházi napló, 1910. V. kötet • 1911. február 8–márczius 8.
Ülésnapok - 1910-102
196 102. országos ülés 1911 több bankjegyet bocsáthat ki, mint pl. a németbirodalmi bank, fokozzuk az inflácziónak minden veszedelmét. Hiszen ez a dolog olyan mérveket ölt, bogy pl. 1909-ben 2188 milliót tett ki a bankjegykibocsátás, 1910-ben pedig már 2400 milliót, ugy hogy egy esztendőben magában 212 miihóval szaporodott a bankjegykibocsátás. Már most én a valutarendezés kérdésénél ezt a helytelen és jogosulatlan bankjegykibocsátási szaporulatot előidéző kérdést okvetlenül rendezendőnek tartom és megfontolandónak tartom azt, vájjon nem volna-e helyes, hogy mi a latin unióhoz, vagy a márkarendszerhez csatlakozzunk ? T. ház ! Ilyen mesterséges módon ne szaporítsuk a különben is beváltási kényszer alatt nem álló papirpénzt, a mely egy országot magában nemcsak tönkre tehet, hanem különösen gazdasági válságok idején otyan katasztrófát idézhet elő, a melyeket egy nemzet soha kiheverni nem képes. (Ugy van! Ugy van! a haloldalon.) A másik dolog, a mit a valutával kapcsolatosan rendezendőnek tartok, az ezüst kérdése." Hát, t. ház, rendezve van a mi valutánk ? Hiszen megállapítható dolog, hogy a mi valutarendezésünk alkalmával minden kétségen kivül állólag az ország is, a bank is valuta alatt az J* arany valutát és pedig a tiszta valutát értette, és nem akartunk sánta valutát behozni. Annyira, hogy gondolom az 1892: XIX. törvényczikk 21. §-a az ezüst kurránsnak bevonását elrendelte. Ma pedig, a valutarendezés után 18 esztendővel, ez a kuráns még fennáll, sőt olyan mérveket ölt, hogy ma már a kurráns még Jankovich Béla t. képviselőtársam teoretikus megállapítása szerint is valutasántaságot eredményez Magyarországon és Ausztriában. Ezt az ezüstkérdést tehát rendeznünk kell, mert hiszen aranynyal készfizető országok is ismernek ezüstpénzt, azt nagyon jól tudjuk, de csak mint váltópénzt, és mint váltópénzt mi is fenn akarjuk tartam az ezüstöt, mert hiszen köztudomás szerint Magyarország a mennyire nem aranytermelő ország, épen annyira inkább ezüsttermelő ország, tehát gazdasági érdekeink is fűződnek hozzá. De az ezüstkurránst feltétlenül ki kell küszöbölnünk. A valutánál az érezfedezet kérdését az ezüsttel kapcsolatosan azért is meg kell oldanunk, mert olyan nagymérvű tévedések is előkerülhetnek, mint Hieronymi t. kereskedelemügyi minister urnái is előfordult, a ki nem akarja belátni, hogy a bank érczkészletében nemcsak ezüstkurráns volt, hanem a bankjegy fedezete gyanánt váltópénz is szolgál, sőt bizonyos mértékig bronzpénz is, mert az is érme. Hieronymi t. kereskedelemügyi minister ur ismételten közbeszólt beszédem alkalmával, hogy csak a kurráns képezi a fedezetet a banknál. E tekintetben nyilvánvaló statisztikai adatok állanak a képviselőház rendelkezésére, hogy a banknak 1713 milliót kitevő érczkészletében, a mennyi érczkészlete 1898-ban volt, 298 millió ezüst, illetőleg nem arany, más érczkésjzlet van. február 15-én, szerdán. Hieronymi minister ur azt vitatta, hogy ez csak kurráns. Ez nyilvánvaló statisztikai tévedés, mert a mint Jelinek szakértő a bankankét alkalmából előmutatta az 1867-től 1906-ig terjedő statisztikai táblát, összesen 198 millió korona ezüstkurráns lett csak kibocsátva — 1 forintos — tehát a 198 millióból, ha az egész készlet a banknál volna és a mi zsebünkben egyetlenegy darab ezüst forintos sem lenne, akkor sem lehetne 298 millió koronát fedezetül beiktatni. (Ugy van ! baljelöl.) A t. kereskedelemügyi minister ur tehát nyilvánvalólag tévedésben van, és én a valutarendezésnek egyik feladatául épen azt tekintem, hog}'' állapittassék meg, hogy a bankjegy fedezetére csak arany szolgálhat, és pedig rudakban, érmékben és súly szerint számított külföldi érmékben, mint a hogy az más államoknál van. Ezért tartom helytelennek a devizának az érczkészletbe való beszámítását is, mert én tiszta aranyvaluta alapján a bankjegyek fedezetéül nem fogadhatok el józanul mást, mint azt az erezet, a melybe a valutarendezés alapján a bank jegyeit beváltam tartozik, ez az érez pedig nem lehet más, mint a valutaérczként megállapított arany. És hogy ez iránt sem az országban, sem a bankban soha tévedés és félreértés nem volt, azt legfényesebben igazolja a Justh Gyula t. képviselőtársam által gróf Tisza Istvánnak munkájából felolvasott az a passzus, a mely szerint 1896-ban gróf Tisza István is tudta, hogy a készfizetés felvétele esetén nem az arany vagy ezüst, szóval nem a törvényes érczczel való fizetési kötelezettség fog fennállani, hanem a tiszta aranyban való fizetés és semmi egyéb. Maga a bank is igy interpretálta Metzenzéffynek kezemben lévő jelentése szerint, s minden kétségen kivülállólag tudta és tudja a bank, hogy a készfizetés felvétele nem azt jelenti, hogy aranyban vagy ezüstben történjék a fizetés, hanem azt, hogy a mi valutánk értelmében csak aranyban történhetik a fizetés. (Ugy van! balfelől.) De akármiként történjék is ez, az ezüstnek és az aranynak egymáshoz való viszonyát és azt, hogy vagyonfelosztás és likvidáezió esetén — hiszen a mostani törvényjavaslat tartalmaz erre nézve valamelyes allúziót — mi történjék, pontosan meg kell állapitani, nehogy Magyarországot egy likvidáezió eshetőségével kiszolgáltassuk annak, hogy Magyarországon ezüsttel fognak fizetni. Ausztriában pedig aranynyal. (Igaz ! Ugy van I a bal- és a szélsobalolialon.) Ezt értettem én az alatt, hogy magával a készfizetés felvételével a valutát még rendezettnek nem tartom, hanem ezeket a kérdéseket is olyanoknak látom, a melyeket még okvetlenül rendezni kell, mert csak akkor lehet nekünk rendezett valutaviszonyokról beszélnünk. (Igaz ! Ugy van ! a bál- és a szélsobalolialon.) De, t. képviselőház, a közös bankkal kapcsolatban fenyeget minket most egy érdekes más veszély is. Ez a gazdasági nagy területek teóriája, a mely,