Képviselőházi napló, 1910. IV. kötet • 1911. január 17–február 7.

Ülésnapok - 1910-79

56 70. országos ülés Í91i január 18-án, szerdán. hatása tetőpontjára lép, a mikor a rengeteg konzervatórium évről-évre mindig nagyobb és nagyobb muzikális hallgatóságot nevel, a mikor a Népszínház megszűnik énekes szinház lenni és egy nagy színház muzsikára éhes közönségével szaporodik meg a publikum sora, a mikor Wagnernek oly varázshatása volt, hogy az emberek nem kérdezték, hogy a trilógia valamelyik előadása milyen lesz, hanem ha a színlap hirdette és csak egy betű volt kibiggyesztve, a publikum tódult az Operaházba. Most Wagner kezdi elveszteni varázshatását. Egy Tristan és Isolde, egy Sigfried, Istenek alkonya, egy Lohengrin üres házak előtt adatik elő. Szomorú, de való. Sándor Pál: Ez tévedés. Fráter Lóránt: Micsoda ? Sándor Pál: A Wagner-operáknál tele volt! Jaczkó Pál : Kivételesen ! Sok volt az ingyenjegy ! (Derültség.) Fráter Lóránt: Még az ingyenjegyekkel sem biztosithatom erről a képviselő urat. Az uj rendszerű iskola elől zárva voltak az Operaház kapui és az alatt a régi darabok, mint egy Gluck, Mozart és Beethoven az utolsó helyre került a játékrendben. A Puccini-iskola : Tosca, Bohémélet és a Pillangókisasszony, ezek még mind a Máder Raoul örökségei voltak. Mondom, az uj iskola előtt zárva volt teljesen a vezetőség kapuja, nem is beszélek arról, hogy egy Debussyvel vagy ehhez hasonló nagyságokkal kísérletezni mert volna. Tovább megyek, leszögezem . . . Egy hang (jobbjelől): Megint szögez ! (Felkiáltások balfelől: Ez a hdyes !) Fráter Lóránt: Bocsánatot kérek, t. képviselőtársam, nem vagyok abban a helyzetben, mert pártom határozatát sérteném, meg, hogy erre a közbeszólásra reflektáljak; t. i. abban állapodtunk meg magunk közt, hogy csak szellemes közbeszólásokra vállalkozunk. (Derültség és taps a szélsőbaloldalon.) Farkas Pál: Kár, hogy abban nem állapodtak meg, hogy csak szellemeseket fognak mondani! Fráter Lóránt: Valósággal presszióra volt szükség annak idején, hogy Strauss Elektráját színre hozzák. Ellenben el keh ismernem, hogy a mai vezetőség nagy előszeretettel adatott elő oly magyar darabokat, melyeknek szerzői iránt bizonyos figyelemmel tartozott. Hozzáfordult azután ahhoz a segédeszközhöz, a mely a színházak életében éltetőszer, éltetőinjekczió szokott lenni, a mely pillanatra hat ugyan, de a bajon nem segít: a vendégjárásokhoz. Micsoda megbolygatása az egy szinház rendszeres munkásságának, mennyi idegen szellem és mennyi rombolás ! Hiába hivatkozik a mostam vezetőség a német példára, a vendégj árasokat illetőleg, mert azt egészen más szemüvegen keresztül kell nézni. Ott a vendégszereplés nem jelenti azt, a mit nálunk. Ott nem jelent idegen nyelvű művészetet, mert ott a művészek egynyelvű szinpi- dókon cserélgetik ki egymást, ott az nem egyéb, mint az erőknek folytonos egymással való kicserélése, fluktuácziója, egészséges vérkeringése a német színpadoknak önmaguk közt. De minálunk ez nem egyéb mint egy hézagpótlás, és mondhatom, hogy még a legkomolyabb zenedrämák is bábeli nívóra sülyednének, hogyha hozzá nem szoktatott volna bennünket a színház ahhoz a fonáksághoz, hogy egy és ugyanazon pillanatban három-négy nyelven halljunk énekelni. Múzsa Gyula: Csehül is! Fráter Lóránt: De kérdem én, szabad-e ebből a fonákságból rendszert csinálni ? Vétekszámba megy, hogyha ebből a fonákságból rendszert csinálunk, mikor ez műintézetünk rovására történik. Micsoda lebecsülése ez, micsoda háttérbe szorítása ez a magyar zeneművészetnek, mikor épen most a magyar dal- és énekművészet a legkiválóbb, ragyogó magyar énekesek egész sorozatával áldott meg bennünket. Ott van egy csodáshangú Sándor Erzsi, Ott van Krammer Teréz, Szamosy Elza, Dömötör Ilona, Medek Anna, Fodor stb., a magyar hőstenorok közül Környei Béla, a fiatal Székelyhidy, Szemere Árpád, Wenczel Béla, Mihályi, Kornay, mindezek élén a csodás és varázshangu Takács Mihály és még végtelen sorozata azoknak a fiatal tehetségeknek, a kik még kiképzésüket várják. Csodálatos gazdagság ez ; a Benza Idák, Hollósy Kornéliák és EÜingerek ideje óta nem volt még ennyi csodálatos énekestehetsége ennek az országnak, mint ma. Egy szomorú példát vagyok kénytelen itt felemlíteni. (Halljuk! Ralijuk !) Lakménak századik jubiláris előadása volt. Tudjuk, hogy ma Európában nincsen olyan nagy Lakmé, mint Sándor Erzsi, és a mostani vezetőség annak daczára, hogy Sándor Erzsi 37 fellépésével siettette a századik jubiláris előadásához Lakmét, idegen művésznőt léptetett fel. Micsoda megsértése és micsoda megszégyenítése lehetett ez annak a szegény művésznőnek, mikor ez az idegen művésznő, még ha megfeszül is, akkor sem tudja ugy elénekelni ezt a Lakmét, mint Sándor Erzsi! (Derültség.) Nem szabad ilyen személyzettel lejtőre juttatni a m. kir. Operaházat egy szerencsétlen és művészietlen vezetés miatt. Vissza kell emelnünk az operai zenekar nívóját Erkel Sándor idejének nívójára, meg kell alakitanunk a tiszta magyar együttest, meg kell teremteni a tiszta magyar éneklőstilust, a mely mintája legyen az ország minden énekes-szinházának és énekesének. (Helyeslés.) Most itt az alkalom, most meg lehet csinálni, hogy soha jobban. Mondhatom, örömmel hallom, hogy az igen t. vallás- és közoktatásügyi minister ur nagy reformot tervez az Operában, mert ő is belátta, hogy ez a helyzet tarthatatlan, hogy itt gyökeres változásra van szükség, még pedig uj irányzatra és uj vezetőségre. Epén ebből kifolyólag a legnagyobb megbotránkozással értesültem arról, hogy valami Walter Brúnó nevű bécsi