Képviselőházi napló, 1910. III. kötet • 1910. deczember 12–1911. január 16.

Ülésnapok - 1910-77

530 77. országos ülés 1911 január 16-án, hétfőn. sedéssel szavazták meg ezt a kiegyezést, mint mi. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) T. képviselőtársam beszédének befejező részében olyan érzelmi tarokat pengetett, a melyek hatás nélkül senkire sem maradtak. Felemlítette azt az egészen személyes helyzetét, hogy a valutarendezésnek a műveletét, a melyet most tárgyalunk, az ő boldogult édesatyja kezdte volna meg. Nem hiszem, hogy a fiúi kegyelet ilyen megnyilatkozása hatás nélkül maradhatna bárkire is, de azt hiszem, t. képviselőtársam sem fogja tagadni, hogy az a szituáczió, a melyben ő van, alkalmas arra, hogy elfogultsággal — elismerem, dicséretre méltó elfogultsággal, de elfogultsággal — bírálja azokat a javaslatokat, a melyek előttük fekszenek. Csakis ebből az elfogultságból magyarázhatom meg aztán azokat a támadásokat, a melyeket ellenünk intézett. Mert t. képviselőtársam valóban nem politikai csecsemő és ha már épen ennél a pontnál, vagyunk, legyen kegyes megengedni, azt az egészen rövid megjegyzésemet, hogy ha már ő annyit foglalkozott itt a csecsemőkérdéssel, — nem tudom, másutt is foglalkozik-e ezzel annyit (Derültség.) — akkor talán helyes volna felvetni a számitásnak azt a kérdését is ; ha ma ennyi és ennyi teher esik — mint ő felemlítette volt — egy-egy uj szülöttre, mennyi teher fog esni akkor, ha a t. túloldal meg fogja szavazni a létszámemelést és az uj véderőtörvényj avaslatot. (Derültség a szélsőbaloldalon.) Ugyanazt a személyi helyzetből eredő elfogultságot, a melyet t. barátomnál tapasztaltam volt beszéde során, éreztem, szintén személyes szituáezióból eredőleg, t. képviselőtársamnál, b. Madarassy-Beck Gyulánál. Ennek az elfogultságnak magyarázatát abban az elmés parabolában találom, a melyet ő emiitett fel beszédében. Ö akkor megemlékezett a tanárnak és a bankárnak egymás között való viszonyáról. Én, bocsánatot kérek Földes Béla t. barátomtól, Istennek hála, nem vagyok tanár; fájdalom azonban, nem vagyok bankár sem, még kevésbbé báró és bankár. (Derültség.) De ha végig méltóztatnak lapozni a történelem tanulságos lapjait, azt hiszem, t. barátom is arra a meggyőződésre fog jutni, hogy a nagy reformok, a melyek a nemzeteket a haladás és fejlődés utján előre vitték, korszakokat alkottak és megalapozták a nemzetek uj jövendőjét, soha bankárok köréből ki nem kerültek. (Ugy van ! balfelől.) A pénzvilágnak gyakorlati emberei rendszerint felette óvatosak, de foglalkozásuk azt hozza magával, hogy a felmerülő szituácziókat pillanatnyilag, villámgyorsasággal akarják kihasználni, és ez a helyzet idézi elő, hogy ismeretlen tényezőkkel nem szeretnek számolni. Ha t. barátom például végigmegy a maga lakásában, felmegy házának lépcsőjén azt hiszem, nemcsak a napnak, de az alkonyatnak és az éjnek óráiban is mindenütt biztosan igazodik ott el, mert minden bútordarabról tudja, hogy hol van elhelyezve; de ha csak a legkisebb változás történnék háza berendezésén, ha csak lépcsőjébe illesztenének bele egy uj fokot, talán még nappal is megbotolnék benne. Ez az, a mi mindazokat, a kik a megszokott helyzettel szeretnek számolni, a kik a megszokott műveletek körében szeretnek mozogni és a megszokott műveletek körében a megszokott hasznokat is be szokták a maguk és vállalatuk számára hajtani, — minden bántó czélzat nélkül van mondva — azokat, t. képviselőház, természetszerű idegenkedés és bizalmatlanság tölti el minden reform iránt még akkor is, ha az üdvös. Ez semmiben sem nyilatkozott meg és nyilatkozhatott meg eklatánsabbul, mint abban a bizalmatlanságban, a mely t. képviselőtársamnak a készpénzfizetések kérdésében] való állásfoglalásában tükröződik vissza. Az én igen t. képviselőtársam, Madarassy-Beck Gyula különböző szemrehányásokkal illette részben azt a pártot, a melyhez tartozni szerencsém van, részben a velünk testvérpártot, a másik pártárnyalatot, részben pedig pártunknak egyes tagjait is. Hát, t. képviselőház, a mikor én t. képviselőtársam állásfoglalását látom, akkor jogosulatlannak kell tartanom mindazokat a szemrehányásokat, a melyeket a miatt méltóztatott hangoztatni, hogy közöttünk a kérdések egyes részleteire nézve állítólag ellentétek volnának. Méltóztassék csak t. képviselőtársam a készfizetések dolgára egy pillantást vetni. (Halljuk ! Halljuk !) Itt látjuk elsősorban az igen t, ministerelnök ur álláspontját, a ki, a mint bölcsen méltóztatnak tudni, azon az állásponton van, hogy ő beváltotta azt, a mit programmjában igért ő a készfizetéseket rendezte ugy, a mint azok rendezését kontemplálta volt. Valahányszor az igen t. ministerelnök urnak ezeket a büszke nyilatkozatait hallom, hogy a programm be van váltva és a készfizetések rendezve vannak, mindig eszembe jut Molnár Ferencznek egyik novellája. Ebben az elbeszélésben az elbeszélés hőse gyanánt egy Eizliczer nevű ur szerepel, a kinek a famuhisa Hugó

1

, és ketten egy kórháznak a szállítói. A mikor a kórházból a megtörtént szállítás után visszatérnek, az útvonalon, a hol kis kocsijukkal elhaladnak, kőszéndarabokat pillantanak meg, a melyek különböző útszéli bokrok mögé vannak rejtve. Ezeket a kőszéndarabokat azok a szénszállitók helyezték el oda, a kik szintén szállítói a kórháznak, és félretették, hogy ha visszajönnek, a maguk számára felveszik. Ezeket a szép, finom kőszéndarabokat Eizliczer ur felrakja a szekerére, útnak indul és famulusaval mindketten vigan dörzsölik a kezüket, csak az az egy kétség van kettőjük között, hogy melyik fog ezekből a kőszéndarabokból nagyobb tüzet gyújtani : az igen t. ministerelnök ur-e, vagy az igen t. pénzügyminister ur, akarom mondani Eizliczer ur vagy Hugó. (Derültség balfelől.) És akkor feltűnik a láthatáron egy zordon rendőr alakja. A gondolat iránya és a szekér rúdjának iránya nyomban megváltozik, mert Eizliczer a rendőr felé tart és azt mondja : épen oda akartunk menni a rendőr-