Képviselőházi napló, 1910. III. kötet • 1910. deczember 12–1911. január 16.

Ülésnapok - 1910-65

234 65. országos ülés 1910 deczember 21-én, szerdán. alkalmával az akkori ministerelnök és a belügy- ! minister, gróf Tisza István egy nagyszabású beszédben mutatott itt reá a képviselőházban, hogy milyen irányban kell működnünk, bogy ez az országra háramló nemzetgazdasági kár némileg kárpótolva legyen. Gróf Tisza István nagyon helyesen mutatott rá arra, hogy igenis, nemzeti irányban kell a kivándorlást kezelni. Mit jelent ez ? Jelenti ez elsősorban azt, hogy egy utvonalat kell nekünk teremtenünk, a melyen azok a kivándorlók addig a perczig, a melyben az amerikai földre lépnek, úgyszólván a magyar kormány közvetlen felügyelete alatt legyenek; másodszor pedig szervezni kell egy kivándorlási tanácsot, a melynek hivatása lesz meditáczió tárgyává tenni mindazokat az eszközöket és módokat, a melyek segítségével az Amerikába szakadt magyarság helyzetén könnyithetünk ós kulturális és gazdasági érdekeit megvédhetjük. S ugyancsak gróf Tisza István ezen beszédéből tűnik ki az a nagyon helyes tendenczia, hogy — a mint ő maga kifejezte — létesíteni kell ez által az Amerikába szakadt kivándorlók és az anyaország között egy olyan érzelmi kapcsolatot, a mely bennük a hazaszeretetet mindig fentartja, ápolja és fejleszti, s ezzel a visszavándorlást ós visszatérést nekik könnyűvé és lehetővé teszi. T. képviselőház! Törvényhozási intézkedések történtek egy ilyen magyar vonal kreálására. Sajnos, az idő rövidsége és a nagy anyagi áldozatok lehetetlenné tették, hogy akkor egy ilyen vállalatot kreáljunk, a mely magyar hajókkal és személyzettel bonyolítsa le az utazást és azért kénytelen volt a kormány a Cunard Line-val, illetőleg annak helyettesével, az Adria tengerhajózási t ggal szerződést kötni a kivándorlók szállítása iránt. A másik, nem kevésbbé fontos szervet, a kivándorlási tanácsot, megalkotta gróf Andrássy Gyula belügyminiszter, még pedig azzal a helyes intenczióval, hogy először felügyeletet gyakorol a hajóvállalatok felett és minden oly tekintetben, a mely a kivándorlók érdekeinek védelmét teszi szükségessé az uj világban, neki propozicziót tegyen, sőt bizonyos autonóm hatáskörrel is felruházta. De a mint nálunk sokszor és gyakran előfordul, az a sajnos körülmény, hogy nagyon szépen megirt törvényeink vannak, a melyekben helyesen és szépen fejtetnek ki a teendők és szükséges intézkedések, de a mikor a közönség várja, hogy a törvénybe iktatott jónak gyümölcsét is élvezze és hogy végre is hajtassanak a jó intézkedések, akkor hiába vár. Ezt ezúttal is tapasztaljuk: azok az intézkedések csak írott malaszt maradnak és csak papiroson vannak meg. (Ugy van! a baloldalon.) így vagyunk a kivándolási tanácscsal. A törvény 1909 február 19-én szentesittetett és deczember 11-ig tartott, a míg a belügyminister jónak látta a kivándorlási tanácsot összehívni és alakulásra felhívni. A kivándorlási tanács megalakult. (Mozgás a középen. Halljuk ! Halljuk! a baloldalon. Elnök csenget.) Mindenki, a ki a kérdés iránt érdeklődik, feszült érdeklődéssel várta a programmot, a mit nekünk nyújtani fog jövendő működésére nézve, de hiába vártunk, mert az alakulási formaságokon kívül egyáltalán semmit sem intéztek el. Ezalatt pedig: a mig nálunk ily laxul kezeltetett a kérdés, Amerikában megalakult a magyar szövetség, a mely karöltve az ott működő hatalmas betegsegélyző egyesületekkel, nagyon szép kulturális missziót teljesített, azt a missziót, a melyet tulaj donképen nekünk lett volna kötelességünk elvégezni, a melyet épen a kivándorló-tanácsnak és a belügyministernek kellett volna irányítania. Méltóztassék tekintetbe venni, hogy körülbelül másfél millió magyar honos lakik az Északamerikai Államok területén. így tehát az akczió, a melyet az ő érdekükben kifejtünk, nem meddő, hanem dicséretes és elismerésre méltó akczió. A Magyar szövetség ismételten fordult a belügyminister úrhoz, hogy az ő törekvéseiben támogassa, de majdnem semmi sem történt. Azért mondom, hogy majdnem, mert valamit tettek ugyan, Newyorkban menhelyet állítottak fel és azt támogatják. De ha tekintetbe veszszük, hogy azok a kivándorlók, a kik leginkább rászorulnak az állam támogatására és segélyezésére, nem Newyorkban telepednek le, de a nyugati államok felé veszik útjukat és ott találnak alkalmazást nagyipari és bányavállalatoknál, akkor láthatjuk, hogy a newyorki menház segélyezése, a mely pedig tekintélyes összeget, ha nem csalódom, 25.000 K-t emészt fel évenként, bizony ebben az irányban nem tekinthető valami nagy és jelentős áldozatnak. A newyorki magyar közönség leginkább az intelligencziából kerül ki, jórészt pedig olyanokból, a kik a büntetőtörvénykönyv üldözései elől menekülnek oda, ezek számára menházat tartani, azt hiszem, sem nem czélirányos és nem helyes. T. képviselőház! A mi diplomácziánknak is vannak ez irányban mulasztásai. Utalok azokra a konzuli jelentésekre, melyek hajmeresztő példáit mutatják azoknak a különféle és válogatott kegyetlenségeknek, melyeket ott a mi szegény kivándorolt munkásainkkal szemben lelkiismeretlen és pénzsóvár iparvállalatok elkövetnek. Méltóztatnak emlékezni, hogy talán 2—3 évvel ezelőtt az összes honi és amerikai lapokban olvashattuk azt a borzasztó kegyetlenséget, melyet nem tudom melyik amerikai hatóság leplezett le és jelentett fel az Unió kormányánál. Pennsylvaniában egy vaskohóvállalatban azokat a munkásokat, kik oly súlyosan sérültek meg munka közben, hogy ezért a társaságot tekintélyes kártérítésre lehetett volna kötelezni, egyszerűen beledobták azokba az óriási nagy