Képviselőházi napló, 1910. III. kötet • 1910. deczember 12–1911. január 16.

Ülésnapok - 1910-65

65. országos ülés 1910 deczember 21-én, szerdán. 215 pellácziók nagy tömegére — talán hét interpelláczió van bejegyezve — és azoknak valószínűleg hosszabb tartamára és terjedelmére, tisztelettel kérem, méltóztassék már fél egy órakor áttérni az interpellácziókra. (Helyeslés a szélsobaloldahn.) Elnök : Tartozom a t. házat figyelmeztetni arra, hogy a ház az ülésszak legelején hozott egy határozatot, melynek értelmében az interpellácziókra délután egy órakor térünk át. Kérem, méltóztassanak ezen határozatot épségében megtartani. Azt hiszem, a t. ház hozzájárni javaslatomhoz ; (Helyeslés jobbfelől.) akkor ezt határozatkép jelentem ki. Mielőtt a napirendre áttérnénk, j elentem a t. háznak, hogy Polónyi Géza képviselő ur tegnapi felszólalása, következtében az elnökség megvizsgálta a gyorsírói jegyzeteket, és az ott talált feljegyzés értelmében elrendeltem, hogy a képviselő ur közbeszólására a földmivelésügyi minister ur által adott válaszhoz a következő szavak vétessenek be : »Én nem szándékozom adni«. Méltóztatnak ezt tudomásul venni ? Polónyi Géza: Köszönettel veszem. Elnök ". Kijelentem, hogy a képviselőház tudomásul veszi. Most következik a napirend, és pedig a Szerbiával kötött kereskedelmi szerződés beczikkelyezéséről szóló törvényjavaslat (írom. 133, 151) folytatólagos tárgyalása. Szólásra ki következik ? Hammersberg László jegyző : Kovács Gyula ! Kovács Gyula : A t. ház szíves elnézését kell kérnem, hogy a vita ily előrehaladott stádiumában, mikor ez a kérdés már úgyszólván minden oldalról meg van világítva, csekélységem is igénybe veszi a ház szives türelmét és idejét. Igazán kényelmetlen helyzetben vagyok akkor, mikor a háznak úgyszólván minden pártja a javaslatot elfogadja, hogy én a törvényjavaslatot ugy, a mint a ház előtt fekszik, még bizonyos megszorításokkal sem vagyok hajlandó elfogadni. Tudom, hogy ezzel nemcsak a ház felfogásával, hanem különösen a székesfőváros közfelfogásával jutok ellentétbe, és tudom azt is. hogy ezzel még személyemet is ellenszenvessé teszem, azonban az nem akadályoz engem abban, hogy ne mondjam el azt, a mit igaznak és helyesnek tartok, (Helyeslés a szélsobaloldahn.) és nem akadályoz meg abban, hogy azt javasoljam, a mit hazám érdekében, s a magyar földmivelő nép érdekében jónak látok. (Helyeslés a szélsobaloldahn.) Mindenki elismeri és el is kell ismerni azt, hogy egy bizonyos husdrágaság állott be. Azt is el kell ismernünk, hogy ebből a húsdrágulásból a magyar gazdaközönségnek haszna van. Én azonban, bár merészen hangzik, bátor vagyok kijelenteni, hogy e húsdrágulással tessék egyszer s mindenkorra leszámolni. Jöhet oly idő, mikor bizonyos körülmények folytán, vagy intézkedések következtében a húsnak az ára bizonyos időre vissza' fog fejlődni, azonban, tekintve, hogy a fogyasztás mindig nagyobb lesz és a népesség szaporodik, tekintve továbbá, hogy minden egyes fogyasztási czikknek az ára rohamosan emelkedik, feltétlenül biztos, hogy a húsnak az ára is meg fogja tartani jelenlegi nívóját. Hogy nemcsak a húsnak az ára, hanem az összes fogyasztási czikkeknek az ára is emelkedett, azt sem lehet elvitatni. A gazdának is drágábban kell szükségleteit megfizetni, mint azelőtt fizette. Az utolsó patkószegtől kezdve minden a textiláru, a zsák, a ponyva, a vas, a szén, a gépek, a munkaerő stb. sokkal drágább mint azelőtt. Ezeknek az ára rohamosabban emelkedett, mint a mennyire a húsnak ára. Ha tehát a gazda drágábban termel, feltétlenül szükséges, hogy drágábban is adhassa el produktumait. Viszont, elismerem azt is, hogy azoknak, a kik tegnap még két krajozárból meg tudtak élni, hogy annak a munkásnak, a kinek a bére emelkedett ugyan, de a kinek béremelkedése nem áll arányban az összes szükségleti czikkek árának emelkedésévei, s azok ma tán 4 krajczárba kerülnek, módot kell adni arra, hogy a tegnapi két krajczár helyett négy krajczárt kereshessenek és meg tudják fizetni azt, a mire nekik feltétlenül szükségük van. Viszont azt is el kell ismernem, hogy az összes lateiner-osztályoknak, ugy a hivatalnoki karnak — legyen az tanár, tanító, postás, vasutas, vagy közigazgatási tisztviselő — mint egyáltalában minden egyes tényezőnek joga van ahhoz, hogy az általános drágasággal szemben ő is jobb keresethez jusson. Ebben a tekintetben Németország példájára hivatkozom. Németország tudvalevőleg 8 márka vámmal sújtja métermázsánként a tőlünk bevitt husneműeket, illetőleg az élőállatokat. Ezenkívül 8 márkával több költsége van a németeknek, mire ez a hus Németországba érkezik. Továbbá a hosszas utazás következtében előáll bizonyos veszteség is, a mit körülbelül 3 márkára lehet tenni, a mihez hozzájárul az, hogy Németország drágábban szerzi be nálunk szükségletét, mint a hogy azt mi itt be tudjuk szerezni ; szóval előáll itt kilogrammonként élősúlyban egy 25—30 filléres differenczia, a mennyivel Németország drágábban fizeti meg az élőállatot mint mi, a mi levágott állapotban körülbelül 45—50 fillérnek felel meg. Azt a 8 márka vámot, a melyet Németország kivet a mi husneműinkre, jelenleg teljesen a német fogyasztók fieztik meg és még sem gondolnak arra, hogy ezeket a vámokat leszállítsák, jóllehet Németország ipari állam, hanem igenis ezeknek a vámoknak védelme alatt a leghathatósabban fejlesztik állattenyésztésüket, és csakis ily módon érhették el azt, hogy Németország tehénállománya alig két évtized alatt megnégyszereződött, vagyis nem arra törekszenek, hogy a húsárakat minden módon lenyomják, hanem hogy a közönséget keresőképessé tegyék, hogy a húsnak magasabb árát meg is tudják fizetni, s hogy ezt el is tudják érni, az abból is kiviláglik, hogy Németországban aránylag sokkal nagyobb a fejenkénti húsfogyasztás, mint nálunk.