Képviselőházi napló, 1910. III. kötet • 1910. deczember 12–1911. január 16.
Ülésnapok - 1910-64
198 64. országos ülés 1910 deczember 20-án, kedden. állatösszeirás feltüntet, Magyarországon mindenesetre található, s hogy ezen állatösszeirásoknak egymással szembe való állításából következtetéseket vonni igenis lehet. Továbbá nem tartom elfogadhatónak Szterényi t. képviselőtársamnak a magyar állattenyésztéssel szemben tett és azt alacsonyabb fokúnak feltüntetni kívánó állítását, hogy t. i. míg az előrehaladott nyugati országokban 55, sőt 60 és 65% a tehénállomány az összállományhoz képest, addig nálunk 42%, illetve 43 és V 2 %- Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy a mi szarvasmarhaösszállományunkat 1,200.000-et számláló ökörállomány terhek, mely agy Hollandiában, mint Svájczban és Németországban teljesen hiányzik. Tessék t. képviselőtársamnak az 1,200.000 ökröt a 6,700.000 drb. szarvasmarhából leütni és akkor az állományt, összeállítani ugyanazon feltételek alatt, a mint az idegen országokban történik, s rá fog jönni, hogy akkor 53% a tehénállomány. így több egyetmást a mit pro és kontra felállítanak nem egészen kvadrát. Szemben a mások részéről itt felhozott érvekkel én Magyarország állattenyésztésének állandó fejlődését bebizonyítva látom először az által, hogj' abban az országban, mely évről-évre fogyasztóban gyarapodik, mely az anyagi jobblét következtében fogyasztásában évről-évre igényesebb, mely ország évről-évre fokozatos emelkedést ér el az állatkivitelben, az állattenyésztés csak fejlődő állapotban lehet, mert különben ez teljesen kizárt dolog volna. Már 1903-ban felvettetett az a vád az állattenyésztés ellen, hogy depekoráczió van. Hivatkozom az akkori minister úrra, Darányi ő exczellencziájára, mint tanura, hogy nagy erőlködésembe került őt. a ki igazán hazafiúi aggodalommal értesült erről a bajról, meggyőzni arról, hogy depekoráczió nincs és igy elejét venni esetleg olyan intézkedéseknek, melyek az állattenyésztésnek ártalmára lettek volna. Ha azoknak az uraknak, a kik akkor ő exczellencziá jávai az állattenyésztés depekoráczió] át el akarták hitetni, igazuk lett volna, 1903 óta az már rég bebizonyosodott volna, holott épen 1903 óta tapasztalhatjuk, hogy állatállományunk gyarapodott, kivitelünk soha nem remélt mérveket öltött, a fogyasztás pedig teljes mértékben ellátást talált. Lehetetlen azt állítani, hogy Magyarországon hushiány van, mikor a múlt évben is 11 millió kilogramm sertés-, borjú- és marhahús lett kiszállítva 1 korona 28 fillér átlagár mellett és 4,800.000 kilogramm juhhús 65 fillérnyi ár mellett. Az csak lehetetlen, hogy akkor itt hushiány, husinség legyen, lehetetlen, hogy itt a kereslet és kínálat aránytalan voltánál fogva specziális husdrágaság állott volna elő. Lehetetlen azt állítani, hogy nálunk husdrágaság van akkor, mikor tőlünk a múlt évben 416 millió K értékű állatot és állati termékeket abszorbeált Ausztria és a vámkülföld ; mert hiszen ha nálunk olyan drága volna minden, akkor a mi gazdáink itthon adnának el mindent és nem szállítanák árujukat külföldre, ha pedig külföldön olcsóbb volna az áru, mint nálunk, akkor nem vennék meg a mi állatainkat ott nagy pénzen. (ügy van ! Ugy van !) Ez oly világos dolog, hogy én igazán csodálom, hogy a közvélemény és az érdekelt körök ebben a kérdésben annyira téves utón járnak és oly rosszul vannak tájékozva. (Ugy van l jobhjelől.) Azzal tehát tisztában lehetünk, hogy az állattenyésztés terén képességünk az igények Melegítésére megvan, örömmel tapasztalhattam itt, hogy az előadó ur és felszólalt képviselőtársaim is az állattenyésztés állapotával meg vannak elégedve. Sajnos, hogy ezen a téren sem követhetem őket, mert én nem vagyok megelégedve. Nem voltam megelégedve ezzel az állapottal már régen. 1905-ben tartottam egy előadást az Omge-ben, abban az időben, mikor nekem mint tisztviselőnek nem volt hová fordulnom, tehát a gazdatársadalomhoz fordultam. Hogy az állattenyésztést már akkor sem tartottam megfelelőnek, azt bátor vagyok ezen akkori előadásom nyomtatásban megjelent lapjairól szórói-szóra leolvasni (Olvassa): »Ennélfogva azt tartom, hogy a látszat csal és gazdáink az állattenyésztés valódi állapotát nem ismerik. Aggályaim vannak, hogy a megnyilvánuló csekély érdeklődés mellett oly mulasztások és oly végzetes hibák fognak bekövetkezni, melyek hatásukban ugy a gazdákra, mint az országra kiszámithatatlan károkat okoznak. Nem hallgathatom el abbeli véleményemet sem, hogy állattenyésztési politikánk Idsszerű és egyoldalúságánál fogva aránytalanul csekély hatású.« Magára a szar vasmarhatenyésztésre nézve azt mondtam (olvassa) : »A szarvasmarhatenyésztés fejlesztésében, ugy látszik, holtpontra jutottunk. A magyar gazdákon, a gazdatársadalmon, a gazdatársadalom faktorain és a kormányon múlik, hogy hazánk mezőgazdaságának legfontosabb, úgyszólván életkérdése, az ország szarvasmarhatenyésztése ezen holtpontról ne guruljon lefelé.« Ezen előadásom kapcsán ugyanakkor bátor voltam a gazdatársadalom elé propozicziókkal lépni, melyeket a gazdatársadalom egyhangúlag elfogadott és a melyeket a kormánynak később aztán be is nyújtott. A magyar gazdatársadalom most, hogy a husdrágaság, a depekoráczió stb. kérdése felszínre vetődött, megint tanácskozott, megint meghozta ezeket a határozatokat, alig valami eltéréssel. Én óhajtanám, hogy most nagyobb szerencséje legyen ezen javaslatoknak érvényesítésével, mint akkor volt, a miért azonban, kijelentem, nem az akkori földmivelésügyi minister ur jóakarata, nem az ügy iránti érdeklődése és a legjobb szándéka okolható, hanem csupán az a csodálatos pénzügyi zsugoriság, (Ugy van/ Ugy van! balfelől.) a mely a legfontosabb és Magyarországnak a legnagyobb jövedelmet biztosító, a mezőgazdaságnak egyedüli éltető erejét képező ezen üzemágtól jóformán minden krajczárt megtagad. (Ugy van/ Ugy van ! balfelől.) Nagyon jól tudom, hog}^ az akkori földmivelésügyi minister urnak minden kraj czárért, a melyet
