Képviselőházi napló, 1910. III. kötet • 1910. deczember 12–1911. január 16.

Ülésnapok - 1910-62

142 62. országos ülés 1910 deczember 17-én, szombaton. Azt hiszem depekoráozió nincs, de azt hiszem, hogy ministeri programm sincs. (Igazi Ugy van ! A depekoráozió kérdéséről csak a legnagyobb óvatosság mellett szabad beszélni, mert különösen akkor, mikor ezen kérdésben autoritativ helyről nyilatkozatok mennek az országba és a külföldre még inkább meggondolandó minden egyes szó, melyet ebben a kérdésben kinyilatkoztatunk, mert diszkreditálni az ország álattenyésztését, elhitetni önmagunkkal és a külfölddel azt, hogy nálunk depekoráozió van, mikor depekoráozió egyáltalában nincs, ez, azt hiszem, nem lehet sem az országnak, sem állattenyésztésünknek érdeke. (Igaz! ügy van! balfelöl.) Én őszintén megvallom, sajnálom, hogy a t. földmivelésügyi minister ur itt hagyta tanácskozásainkat, mert én hozzá szerettem volna szólni ebben a kérdésben. (Mozgás balról.) T. ház ! Én igazán megdöbbenéssel olvastam a földmivelésügyi minister ur nyilatkozatát a közgazdasági bizottságban, a mikor ő a Sándor Pál t. képviselőtársam által felhozott adatokra azt mondotta, hogy ő bizony ezeket a depekoráczióra vonatkozólag fölhozott adatokat nagyon aggályosnak találja, és hogy ezzel szemben azonban ő egy örvendetes jelenségre tud hivatkozni, a menynyiben az ő emberei neki azt jelentik, hogy már a kisebb gazdák is kezdik a borjukat felnevelni, a mi a depekorácziót csökkenteni fogja. Nem tudom, hogy a t. földmivelésügyi minister ur helyes forrásból meriti-e adatait akkor, a mikor a depekoráczióról akar magának képet és fogalmat alkotni, és e kérdésben akármiféle magánstatisztikától kér adatokat. Egy hang (a szélsőbaloldalon) : A közgazdasági tudósítók ! Pajzs Gyula: Én azt hiszem, t. ház, hogy a depekoráozió kérdése nálunk Magyarországon fundamentális, nagy jelentőségű kérdés és kell hogy a t. földmivelésügyi minister ur, a kinek bőségesen a rendelkezésére állanak az emberek és az adatok, magának e tekintetben már biztos képet alkotót légyen. Ha azonban a t. minister ur ennek a kérdésnek a tisztázására a magánstatisztikát akarja felhasználni, akkor engedje meg, hogy én is szolgáljak egy kis statisztikával, a melynek az az egy nagy előnye lesz azzal a statisztikával szemben, a melyet ő eddig kapott, hogy t. i. csak két tételből áll. A két tétel nagyon könnyen ellenőrizhető, és e két tételnek van még egy másik örvendetes oldala is, az, hogy meg fogja győzni a minister urat arról, hogy ebben az országban depekoráozió nincsen. (Halljuk/ Halljuk.') Sajnos, t. ház, hogy nálunk állatszámlálás 1895-ben volt utoljára. Azóta tulajdonképen hiteles állatszámlálás nem volt. Ez nagy baj. Nem akarok e tekintetben rekriminácziókba bocsátkozni; elég sajnos, de ugy vagyunk ezzel, hogy kénytelenek vagyunk az 1895 óta eltelt időre vonatkozólag is csak azokra az adatokra hivatkozni, a melyek időközönkint az állatszámlálás tekintetében a ministerium részéről kibocsátva rendelkezésünkre állanak. Ezen állatszámlálási adatok alapján azt konstatálhatjuk, hogy Magyarországban 1895-ben — a mint ez már el lett mondva — volt 5,839.000 darab állat, 1909-ben pedig 6,200.000, a, mi körülbelül 7% emelkedést jelent a mai létszámban. Ennél a kérdésnél azonban nem lehet az a mérvadó, hogy abszolúte mennyi számú szarvasmarha van az országban, hanem relatíve a lakossághoz képest kell a számításokat megtenni. Ha pedig ezen számítás alapján járok el, akkor megállapíthatom, hogy 1895-ben az ország lakossága 15.9 millió volt, a mai lakosság pedig — azt hiszem, elég bőven számitok — tizenkilencz millió ha mondom igy állítom fel a számokat, akkor Magyarország állatlétszámából 1895ben 1000 lakosra esett 365 darab szarvasmarha, 1909-ben pedig esik csak 328 darab. Hát ez egy látszat, a mely azt mutatná, hogy tényleg depekoráozió volna. De, t. ház, most rá kell mutatnom arra, a mit mindannyian tudunk, hogy 1895 óta az állatállomány oly óriási transzformáczión ment keresztül, a mely az összehasonlítást ilyen alapon teljesen tarthatatlanná, sőt lehetetlenné teszi. 1895 óta Magyarország áttért a nyugati marhafaj tenyésztésére. Ez nem hiba, csak bizonyos helyeken hiba, oda, a hová nem való, ott nem kell termelni. Ellenben az ország igen nagy részében azt tapasztaljuk, hogy a nyugati fajta marha tenyésztése felel meg a mi viszonyainknak is. A ki figyelemmel kisérte szarvasmarhatenyésztésünket az utolsó 10 esztendőben, az tudni fogja, hogy a belföldön tenyésztett nyugati fajta marha ugy tömegében, mint formájában, koraérettségében, szolgáltató képességében olyan óriási haladást mutat fel, a melyről merem állítani, mert ismerem a külföld marhatenyésztését is, hogy az egész világon nincs egyetlen ország sem, a mely ilyen rövid idő alatt állattenyésztés dolgában ily óriási haladást tudott volna produkálni. (Ugy van! Ugy van! balfelől.) Méltóztassanak megengedni, hogy mint magyar gazda és tenyésztő, nem mehetek itt tovább, a nélkül, hogy meg ne hajtanám a zászlót ama férfi előtt, a kinek ez az ország ezt az óriási eredményt köszönheti. Ez a férfiú Darányi Ignácz. (Élénk éljenzés ás taps balfelől.) Ha figyelembe vesszük a hustömegnek ezt az óriási szaporulását, akkor nagyon alatta maradok a valóságnak, ha azt állítom, hogy Magyarország jelenlegi szarvasmarha-állománya átlag 25 %-kal nehezebb, mint volt 1895-ben. Egy hang (balfelől) : Még többet! Csak annyit mondok, mert nem akarom a vádnak kitenni magamat, hogy optimisztikus számítással akarom elkápráztatni az országot. Ha már most ezt a 25%-ot hozzáadjuk a jelenlegi marhaállományhoz, akkor következőképen áll a helyzet. 1895-ben Magyarország ezer lakosára esett 365 szarvasmarha, 1909-ben pedig esik 324, ha ezen utóbbihoz hozzáveszszük a fentebb említett 25%-ot, akkor 1909-ben esik Magyarországon 1000 emberre