Képviselőházi napló, 1910. II. kötet • 1910. szeptember 27–deczember 10.

Ülésnapok - 1910-49

k9. országos ülés 1910 deczember 1-én, csütörtökön. 355 mind az meglesz, és főleg Erdélyben, — és ott Erdélyben meglesz — meglesz ipari alkotásokban, én fogok annak a legjobban örülni és örülni fogok annak, ha az, a mit direkte és indirekté teremt, az államnak jövedelmeit, az államnak erőképes­ségét, az államnak anyagi helyzetét javítja. De én tovább akarok menni és azt akarom bebizo­nyítani, hogy tovább menni kell. Nem az én gusz­tusom, az országnak igazi érdeke, az államnak élet­érdeke és a mi jövőnknek életkérdése ez. (Helyeslés.) Mielőtt azonban ezt tenném, mert pszicholo­gioze és lelkem és egész egyéniségem érzületével visszaemlékezem a múltra, talán nem fogják rossz néven venni, ha erről merek szólni. (Halljuk! Halljuk!) ö szenőve érzem magamat az ország pénzügyével. Én, a mikor ebbe a házba, bejöttem, mondhatnám, mint kiskorú fiatal gyermek, nem jöttem be fmanoíernek. Bejöttem, a mint majd­nem mindenki bejön, jogásznak. Alig dolgoztam ezen a téren, azt mondta nekem az ország leg­nagyobb embere, Deák Ferencz, a ki nagy eszével és puritán nagy jellemével páratlan eszményképe a magyar politikusnak : jogászunk elég van, min­denki jogász ; pénzügyi emberünk csak kettő van : Lónyay és Graenzenstein ; ezen a téren kell mű­ködni, erre a térre az embereket átvinni, mert az országnak nagy pénzügyi és gazdasági problémái és kérdései vannak. Engem, a juristát, a ki szüz­beszédemet. a botbüntetés eltörléséről szóló Irányi­féle javaslathoz tartottam, a ki katonai bírósági kérdéseket tárgyaltam, arról a helyről áttettek egy előttem teljesen ismeretlen szférába, a mely­lyel sohasem foglalkoztam: a pénzügyi térre. Igyekeztem dolgozni, becsületesen, szorgalmasan, fiatal erőmmel. Alig hogy ott dolgoztam, meg­történt, hogy az igazságügyminister kilépett. Akkor egyszerre csak egy véghetetlenül megtisztelő felszólítást kaptam az akkori ministerelnöktől, gróf Andrássytól, hogy legyek igazságügyminister. De én azt feleltem : Már bocsánatot kérek, juristának jöttem ide be, mint jurista kezdtem foglalkozni igazságügyi dolgokkal; akkor azután áttettek a pénzügyi szférába ; most itt dolgozom egy pár esztendő óta és dolgozom szorgalmasan ; most megint legyek jurista ? Én azt nem teszem, maradok ott, a hol vagyok, a magyar pénzügyek terén találom tevé­kenységem ingerét és czéljait, és itt fogok ezután is tevékenykedni. Megmaradtam. Jöttek krízisek. Pénzügyminis­terek mentek, időlegesen is kezelte némelykor a ministerelnök — Szlávy — a pénzügyi tárczát; többször is az a megtisztelő felszólítás ért, hogy vállaljam el a pénzügyi tárczát; nem vállaltam, mert magamat túlfiatalnak tartottam arra, hogy ennek az országnak pénzügyi kormányzatát vezes­sem. Meg akartam maradni előadónak. Az is ma­radtam. Egyszerre azután jött egy nagy esemény. (Halljuk ! Halljuk !) Jött az az esemény, hogy az ország pénzügyi helyzetének igazán súlya alatt a pénzügyi bizottság nem fogadta el azt, a mit az akkori pénzügyminister, Ghyczy Kálmán akart, hogy az országot nagyobb bevételekre kell szorí­tani, és én, a ki a bizottság örökös előadója voltam, védelmeztem Ghyczyt, minoritásban maradtam nehányadmagarnmal: Csengeryvel, Wahrmannal és Horváth Lajossal, és mint minoritás nem tudván érvényesülni, letettek a pénzügyi előadói székből, a hol esztendők során át működtem. És ez mit hozott ? Hozta azt, hogy arról a helyről szólaltam fel (a jobboldal felé mutatva) és azon a helyen fejtettem ki, hogy Magyarország pénzügyi politikájának milyennek kell lennie, hogy lehetetlen, hogy megálljon az erőfeszítésnek addigi mértékénél, mert sokkal nagyobb bevétellel kell birnia : adóemeléssel, bevételek fokozásával kell kormányozni. Akkor történt, hosty az akkori balközép vezére, Tisza Kálmán, nag}^, hazafias meggondolás után és érzéssel elfogadta azt az alapot, a melyen mi kormányoztunk. Történt egy nagy politikai át­alakulás és az ő hazafias, az ő áldásos elhatározá­sán ezen átalakulás folytán és közben én az én régi pénzügyi követeléseimet és álláspontomat fentartva és a mellett plaidirozva ebben a házban, kénytelen voltam végre is a közvélemény előtt meg­hajolva akkor a jiénzügyministeri tárczát elfogadni. Ez harmincz és néhány esztendővel ezelőtt történt. Átvettem akkor 61 millió forint deficzitet, a mi kitesz 122 millió koronát. Ez a deficzit akkora volt, mint ma tízszer annyi volna. (Az elnöki széket Berzeviczy Albert foglalja el.) Történt a következő. (Halljuk! Halljuk!) Nem terjeszkedem ki mindenre, csak ki kell egyes dolgokat emelnem. Történt az, hogy az a pénzügyi politika, a melyet én alapítottam és én folytattam és a melynek czéija volt Magyarország pénzügyeit rendezni, habár áldozatokkal is, teljesen érvénye­sült. Nekem adtak igazat Tisza és többen, mert én visszahagytam négy esztendei kormányzás után 61 millió forint deficzit helyett 21 milliót, de ezen 21 millió mellett visszahagytam az elmenetelem után való legközelebbi hónapokban beálló, már biz­tosított jövedelmi többleteket, a melyek abból állottak, hogy először finánezvámokat hoztunk be. Sikerült Ausztriával azt a véghetetlen siralmas állapotot rendezni, a mely a restituczió kérdésében állott fenn. Mi bevettünk másfél millió forintot a czukorból — csak limitet — és fizettünk a kivitt ezukor után való adórestituczióra 12 millió forintot. Oly állapot ez, a melyet nem lehetett fentartani. Hosszú küzdelmek után végre egy megoldás kelet­kezett, a mely a következőkből állott. Negyven egynéhány millió forint ára ezuk­rot vittek ki a ezukorgyárosok, mind Ausztriából, ebből a 40 millióból 31-4% minket terhelt, mi fizettük az egész 31-4%-ot odahaza, bevettünk másfél milliót és fizettünk 12 vagy 13 milliót. Irtóztató, vérlázító igazságtalanság volt ez. Nagy küzdelmek után végre sikerült az egyedül természetes bázisra fektetni a dolgot, azt mondván, hogy nem ugy fogjuk fizetni a lá­45*

Next

/
Oldalképek
Tartalom