Képviselőházi napló, 1906. XXV. kötet • 1909. márczius 10–november 13.

Ülésnapok - 1906-446

222 446'. országos ülés 1909 márczias 26-án, pénteken. múló természetű, annyival is inkább, minthogy az csak bizonyos zavart kereső urak részéről nyilvánult meg. Eleget kell úgyis küzdenünk a szoczialistákkal, atheistákkal, materialistákkal szemben, eleget kell ezek ellen küzdenünk együtt, a krisztusi tanok alapján; ez magában véve is igen szép és magasztos hivatás ; ne szerezzük meg azoknak azt az örömet, hogy egymás között veszekszünk : inter duos litigantes tertius gaudet. Ezek a zavart kereső urak azonban, ugy látszik, vargát fogtak, mert nem fogunk egymással veszekedni, hogy nekik örömet szerezzünk. (Halljuk! Halljuk !) Csernoeh püspök ur ő méltósága, t. képviselőtársammal teljesen egyetértek mindenben, kivéve odáig, midőn a barátok által fogadott votum paupertatis-ról szólott. Ö ugyan azt mondotta, hogy azért a barátok megérdemelnék a kongruát, dehát végre is belenyugszik, hogy a barátok ne kapják meg. En azonban nem nyugszom bele, mert nem sérti a votum paupertatis-t az az 1600 korona. Elég paupertásuk van nekik azonkivül is, a szegény barátoknak ; ha megszolgálják, adjuk is meg nekik ; mert az tény, hogy azok a barátok nagy erkölcs- és léleknemesitő dolgot művelnek, a midőn az alacsonyabb körökbe, a nép alsóbb rétegeibe nem is akarom mondani, hogy leszállanak, hanem, mondhatni, odáig felemelkednek, hogy ezekre hatást gyakorolhassanak ; mert sok teológus tudós ember nem ért el akkora eredményeket a nép körében, mint ezek a közönséges barátok. Ezek sokszor 3—4000 lélekből álló plébániákban dolgoznak. Micsoda anomália az, hogy ha ők a maguk hatáskörében a plébániai dolgokat elvégzik, csak azért, mert barátok, mert szegénységet fogadtak, ne kapják meg az illetményeket ? Abban a régi időben, mikor a votum paupertatis a leggyönyörűbb erény volt, könnyebb volt a megélhetés ; tulaj donképen csak most lehet igazán magyarázni az evangéliumnak azt a szavát, hogy nemcsak kenyérrel él az ember. Marad a barátoknál még elég szegénység, ha meg is kapják ezt az 1600 koronát. En minden körülmények között azon vagyok, hogy a barátok, ha már plébániai dolgokkal foglalkoznak, szintén megkapják ezt a jövedelemkiegészítést, mert arra rászolgálnak, azt meg is érdemlik. Ezek a barátok tulaj donképen velünk az ezeréves Magyarországgal egy idősek, sőt nálunknál régiebbek, mert méltóztassanak visszaemlékezni, a magyar honfoglalásnál már ott találjuk a mi kedves barátainkat, a kik a népnek erkölcsi nevelői voltak, és a kik nemcsak az ige hirdetésével, hanem karddal a kezükben is, a mikor kellett, nagy szolgálatokat tettek a magyar nemzetnek és ezzel érdemesekké tették magukat arra, hogy őket a magyar nép kebelére ölelje és velük törődjék. Ezért én határozottan hangsúlyozom, hogy nem is tudnék megnyugodni abban, hogy ha ők a kongrua-kiegészitésnél kivételt képeznének. És minden körülmények kőzött óhajtom, hogy a lelkészkedéssel foglalkozó szerzetesek is ugyanazon elbánásban részesüljenek, mint a többi lelkészek. Gyarmathy Dezső t. képviselőtársam felszólalásával, a ki különben annyira kedves humorú ember, hogy őt mindenki szereti, és a kinél ugy látszik, ismét érvényesült az a közmondás, hogy mihelyt a tréfa koturnust ölt, nevetség helyett szomorúságot okoz, egyetértek abban a részében, a mikor kiemelte a magyar katholikus papságnak különösen nemzeti küzdelmek idején szerzett kiváló érdemeit, mert tény, hogy a magyar katholikus papság mindenkor a nemzet kovásza volt a hazafiságban, és hogy sokat köszönhet a népnevelés neki. Ott azonban már nem értek eg}^et Gyarmathyval, a mikor azt mondja az én t. barátom, hogy minden holtkézi birtok állami birtok. Abban igaza van neki, hogy a nemzet és a király együtt képezi a korona fogalmát, azonban egy kis lapsus esett az ő gondolkozásába, a mennyiben elfelejti, hogy a pápa a királynak magának adta meg az apostoli jelleget és igy apostoli király van, de apostoli nemzet nincs. Különben azt hiszem, ebben a tekintetben mi könnyen ki fogunk egymással békülni. Én csak arra óhajtok rámutatni, hogy az a bizonyos holtkéz, a melyet t. barátom felszólalásában hangoztatott, nem annyira holtkéz ám, mert üdvösen és áldásosán munkálkodik, csak annyiban holt, hogy a mi áldozatot hoz, hálára a legtöbb esetben nem számithat, mert ez a hála halva szokott megszületni, de ez a holtkéz él és uralkodik, a miről magasztos tények tanúskodnak, a melyeket nem ütnek ugyan dobra, hírlapi közleményekben sem jelennek meg, hanem méltóztassanak csak figyelemmel kisérni, ritka esztendő múlik el a nélkül, hogy egyik püspök 100.000 koronát, a másik 200.000 koronát hol gimnáziumra, hol kórházakra ne adna. Ennek elbírálását tehát máskép tessék felfogni. Az én Lukács t. barátom az ő felszólalásában juszticziáról és paxról beszélt. Vájjon nem azt a juszticziát és paxot értette-e, a melyet közelebbről is ismerünk, a mikor a napokban, nemrég is olvastuk, hogy egyik pópánál, vagy tanítónál 50 manlichert találtak, vagy a mikor véres fejszékig megy a dolog ez alatt a pax jelige alatt ? Ebből a paxból mi nem kérünk. Azt mondja azután az én t. barátom, hogy »qui de altare servit, de altare vivátÍ. Ebben neki teljesen igaza van. Mert az, a ki az oltárnak él, méltó arra, hogy az oltárról is éljen. Engedje meg azonban t. barátom, hogy egy szót tegyek hozzá, akkor is szintén nagyon szép értelme lesz a mondatnak. Qui altari patriae servit, de altare patriae vivát, a ki a haza oltárának szolgál, az a haza oltáráról éljen. így még szebb a mondat és hazafiasabb, de ez az, a mi neki nem tetszik, mert ő a haza oltárán szolgáim nem akar, de abból élni szeretne. Ismerjük mi e felfogást — bár nem kívánok ezzel bővebben foglalkozni — mert ő nyíltan be is vallotta, hogy nagyon nehéz feltétel hűséges támogatójának lenni a magyar államnak. Pedig ez a legkevesebb, a mit