Képviselőházi napló, 1906. XXIV. kötet • 1909. február 13–márczius 9.

Ülésnapok - 1906-435

Í35. országos ülés 1909 márczias 8-án, hétfőn. 495 adórendszer megvalósítására nézve Ígéretet tettek, ezzel a progresszivitással és ezzel a létminimummal, a mely ebben a javaslatban kontempláltatik, meg volna elégedve. A magyar nép eddig kivétel nélkül és mindenütt ugy értette a tett Ígéretet, hogy a fokozatos adó, a progresszivitás és a létminimum elsősorban megvalósítandó a földnél, megvalósítandó a jövedelemnél, megvalósítandó a haszonbirtoknál, mert igy értette ezt a magyar nép és ezt ígérte a függetlenségi és 48-as párt is. A földnél a fokozatosságot azonban nem láttuk, csak egyedül a jövedelmi adónál látjuk azt. A létminimumot is ugy értette a magyar nép, a progresszív adórendszert is ugy értette és ugy érti ma is a magyar nép, hogy az, a kinek kis darab földje alig elég arra, hogy 6 és családja megéljen, hogy az, a kinek egy kis viskója van a faluvégén, legyen mentes az állami adók fizetésétől. így értette a nép a létminimumot, ezt várta a 48-as és függetlenségi párt többségétől és ezt üdvözölte volna nagy örömmel, ha ez valósult volna meg a szőnyegen levő törvényjavaslatban. De én bebizonyítom, a mi nem is nehéz, hogy egyáltalában semmi örömre nincsen ok, mert az elv ugyan ben van a javaslatban, de a munkásra, a kisiparosra, a kiskereskedőre, a legkisebb exisztencziákra, a kik sem földdel, sem házzal nem bírnak, vonatkoztatva a javaslat intézkedéseit, az a létminimum, a mely ebben a törvényjavaslatban meg van állapítva, azoknak szempontjából nem sokat ér. A törvényjavaslat indokolása igen hangzatos és szép szavakban a következőket mondja : »Az az eszme, melyet az adórendszer fejlődésének filozófiája ma világszerte megkövetel és a változatlan természeti törvények erejével országról-országra megvalósít, a gyengébbek védelmében áll és annak követelésében fejezhető ki, hogy minden adózó szolgáltatási képessége arányában, ugy járuljon az állami kiadások fedezéséhez, hogy az adófizetésével a lehetőségig egyenlő áldozatot hozzon.« Továbbá azt mondja : A jövedelmi adónak, mint kiválóan személyi adónak az a sajátossága, hogy egész berendezésével a létminimumnak érvénytelenül hagyása és a fokozatos adókulcs alkalmaáltal korunk mindinkább előtörő két szocziálpolitikai követelését érvényre juttatja, a mi nemcsak tért nyújt, hanem már-már szinte elválaszthatatlan, előkelő helyet biztosit a jövedelemadónak, minden ujjáalkotott adórendszerben.* Az indokolásnak eme szavai, ha az életben megvalósultak volna, ha a letárgyalt és a most napirenden levő adótörvényjavaslattal tényleg érvényre emeltettek volna : akkor valamennyien nem tehetnénk egyebet, mint hogy azt nagy és egységes örömmel üdvözöljük. Azonban eme szép szavak benne vannak az indokolásban, ebben a törvényjavaslatban azonban azok megvalósulását hiába keressük. Én a létminimum alatt az indokolás és a tudományos terminológia szerint azt értem, hogy bizonyos állami, bizonyos közterhektől mentes legyen az egyénnek az a keresete, az a jövedelme, a mely csak arra elég, hogy ő és családtagjai belőle nélkülözhetetlen szükségleteiket fedezzék. Már pedig emberi társadalomban nélkülözhetetlen szükséglet a lakás, az élelem és a ruházkodás. A törvényjavaslat indokolásának hangzatos szavai szerint tehát azt a jövedelmet kellene létminimum alá vonni, a mely feltétlenül szükséges ahhoz, hogy az egyén lakást, élelmet, ruházatot tudjon szerezni önmagának, feleségének és gyermekeinek. Nem tudom, milyen szocziálpolitikai kutatások nyomán határozta el először a jjénzügyminister ur, másodszor a pénzügyi bizottság, hogy ezt a létminimumot, vagyis a legszükségesebb életfentartási eszközök beszerzésére szolgáló jövedelmet Magyarországon 800 koronában állapítsa meg. 1893-ban, a mikor a pénzügyminister ur először foglalkozott az adóreformmal, odavetette ezt a 600 korona létminimumot. 1893-tól a- mai napig elmúlt 16 esztendő és a pénzügyminister ur még 1907-ben is a mellett az álláspont mellett volt, hogy 600 korona legyen a legkisebb adómentes jövedelem és csak a pénzügyi bizottságban győzött a jobb belátás, mert a bizottság 200 koronával emelte fel azt az összeget. A mily kevéssé elégít ki engem a pénzügyminister ur 1893-ban elfoglalt álláspontja, ép oly kevéssé elégít ki a bizottság álláspontja, mert miként nem lehet ma 600 korona elegendő a megélhetésre, ép oly kevéssé elegendő 800 korona. Én kötelességemnek tartottam, hogy a külföld adórendszereit tanulmányozzam és keressem, hogy mikor a külföldön, különösen Ausztriában és Németországban uj adórendszerre tértek át, milyen tanulmányok előzték meg azokat az uj elveket, a melyekre az adórendszert felépítették. Azt láttam, hogy Ausztriában és Németországban, a mikor a létminimum megállapításáról volt szó, a pénzügyministerek és a parlamenti pénzügyi szakemberek alapos tanulmánynyal mutatták ki, hogy miért szabják meg ők a legkisebb meg nem adóztatható jövedelmet Németországban 1080, Ausztriában 1200, Angliában 3000, az Egyesült-Államokban 3600 koronában. Ezeket az adatokat a mi indokolásunkban nem találjuk, ott csak oda van vetve a 600 és a 800 K, de nem találunk olyan számítást, a melybe belenyugodhatnánk, és a melynek alapján azt mondhatnók, hogy 800 K. évi kereset a mai viszonyok mellett teljesen elegendő arra, hogy az ember lakást, élelmet, ruházatot szerezzen önmagának, feleségének és családjának. Ezt a kimutatást hasztalan keresem. De meg vagyok győződve, hogy a pénzügyminister ur kétségtelen nagy zsenialitása mellett sem tudná elhitetni a magyar parlamenttel, hogy például Budapesten vagy a városokban általában, de még a falvakban is 800 korona évi kereset elég ahhoz, hogy egy ember feleségével, családjával meg tudjon élni. Csak a legszükségesebbet veszem ; nem szólok semmi kulturális szükségletről, csupán lakásról, élelemről és ruházatról. Nem hiszem, hogy bárki