Képviselőházi napló, 1906. XXIV. kötet • 1909. február 13–márczius 9.

Ülésnapok - 1906-434

452 434. országos ülés 1909 márczius 6-án, szombaton. ilyen érdeket védünk, bár elég fontosnak tartom azt a szempontot, hogy hiteléletünket lehetőleg purifikáljuk. Kételkedem azonban abban, hogy e szakasz rendelkezéseivel ezt elérni lehet. En azt látom, és ennek kifejezését találom mindenütt, hogy ezek a gazdasági tényezők mélyen megbántva érzik magukat és a 21. §. rendelkezéseit magukra nézve lealázóknak tekintik. Jó lesz tehát egy pillanatig vizsgáim, hogy micsoda tőkék vannak tulaj donképen ezen intézeteknél képviselve, és kik azok az egyének, a kik ezen intézeteket vezetik és irányítják. A személyekre nézve láthatjuk, hogy elenyésző kivétellel a vidéki középosztály legjobb, legtiszteltebb neveivel találkozunk ; és ha a tőkék eredetét vizsgáljuk, azt fogjuk látni, hogy ezen intézeteknél van inkarnálva a maga tisztaságában a xar' e^o/>)i' magyar tőke. Vájjon kik azok a részvényesek, a kik ezen intézetek hasznát élvezik, vagy veszteségét viselik ? Ugyebár, csekély kivétellel a magyar középosztály ? Ugyancsak azok a rétegek, a melyeknek gazdasági erősödése annyira lelkűnkhöz van nőve. Ott találjuk ezek táborában a kis polgártól kezdve a főúrig ennek a közéletnek minden egyes faktorát. Allithatjuk-e mi nagy általánosságban azt, hogy mindezek a tényezők az anonimitás leple alatt uzsoráskodnak ? Vájjon nem lenne-e ez önmagunkkal szemben egy igen keserű, de egyúttal igaztalan vád ? Megengedem, hogy — sajnos — meglehetős nagy számban vannak zugintézetek, és én azt mondom: alkalmazzuk mi ezekkel szemben' a törvény drákói szigorát a maga teljes egészében. De vigyázzunk ! Van itt egy bizonyos tévedés a megítélésben, mert mi előttünk, a közvélemény előtt, rendesen csak bankóriások és banktörpék állanak. Ez egyik magyarázata annak az animozitásnak, a melylyel találkozunk és nem veszszük figyelembe, hogy ezen két szélső kategória között egész csomó olyan intézet van, a melyről merem állitani, hogy gazdasági hivatásának 50 év óta megfelel, és a mely mögött egy félszázados becsületes múlt áll. Igaz, hogy ezek az intézetek kissé elszaporodtak. 1899-től 1908-ig 500 ilyen vidéki részvényes pénzintézet alakult czirka 80 millió korona tőkével. Magam is szívesen konczedálom azt, hogy ezen a téren bizonyos szünetelés kell, nagyon is kívánatos, és jobb lett volna, ha ezek az intézetek nagyobb tőkével alakulnak meg. De ne téveszszük szem elől azt a tényt, hogy bizonyos konczentrácziós mozgalom már is megindult, hogy bizonyos egészséges folyamat már jelentkezik, a mely oda fog vezetni, hogy elhullanak a betegek, elhullanak azok, a melyekben már benne volt az enyészetnek lappangó csirája és megmaradnak azután a jók és igazán hasznosak. Azt is merem állitani, hogy egyáltalában nem mindenütt volt felesleges ezeknek az intézeteknek létesítése, mert ezek voltak akárhány helyen azok, a kik felvették a küzdelmet a magánuzsorával, és nagyon bajos ezt igy megállapítani, vájjon, azon a helyen, ha az az intézet nem lenne, micsoda módon terjedt volna épen az az uzsora, a mely ellen kifejezetten küzdenünk kell. A hol nem józan gazdasági okok működtek közre abban az irányban, hogy ezek a pénzintézetek létesüljenek, ott volt egy másik ok és ez egyik nagy bajunkra világit rá, a melyet én olyanformán nevezek, hogy a magyar funkczionálizmus. Mert sajnos, gyakran előfordult, hogy nálunk nem az intézményhez "kerestek alkalmas embereket, hanem a hivatalt keresőknek a dologra termett és munkára alkalmas, de munkát nem találó embereknek csinálták meg az intézményeket. Ez az a beteges funkczionálizmus ; és hogy ezek az intézetek elszaporodtak, azt jórészt körülményre lehet visszavezetni, hogy hivatalokat akartak szervezni ezeknek körében, összefügg tehát ezeknek az intézeteknek elszaporodása a magyar középosztálynak egyik nagy problémájával és hogy ez a probléma már korábban nem kopogtatott a törvényhozás kapuján és nem döngette meg azt csak ugy, mint a munkáskérdés, csak azzal a különbséggel, hogy nézetem szerint talán több okkal, abban igenis részük van ezeknek a kicsúfolt, kigúnyolt és pellengérre állított intézeteknek is. T. ház ! Németországban háromszor annyi lakos mellett relatíve kétszer annyi intézet van, de azért ott nem zokognak, hogy sok az intézet és semmi esetre sem iparkodnak bizonyos magasabb adózással kényszeríteni ezeket az intézeteket arra, hogy olcsóbban adjanak pénzt. Ezek a magyar vidéki intézetek mindenekelőtt, konstatáljuk, nem állanak idegen befolyás alatt. Ezeknek egy-egy bécsi bankpalota sarokr köve nem szentebb a Kába kövénél; ők a magyar talajból nőttek ; sem nem jobbak, sem nem roszszabbak, mint egyebütt, sem nem jobbak, sem nem rosszabbak, mint egyéb intézmények. Jól mondja Holló t. barátom, hogy épen csak őket péczézik ki az adónál, a morál szempontjából. Ép ugy elítélem a hitelélet elfajulásait, mint bárki más, ép oly mélységesen undorodom akár a hitelélet, akár az üzleti élet mindenféle visszásságától. Üzleti vagy közmorált azonban magasabb szempontból ne mindig csak itt keressünk. Ne tessék, a mint a múltban tették, osztálysorsjáték-konczessziókat adni. (ügy van! balfelől.) Ne tessék improduktív üzleti érdekeket államilag támogatni. (Helyeslés.) Ne tessék különböző befolyásokat illetéktelen előnyökhöz juttatni, ez a közgazdasági morálnak érdeke magasabb szempontból. (Helyeslés.) De a 21. §., t. ház, valóságos adóderes, még pedig azért, mert mikor még ez a nevelőeszköz alkalmazásban volt, nem a hatalmas bűnösöket, az oligarchákat húzták rá, hanem az apró bűnösöket ; ezen szakasz kazuisztikája is arra vall, hogy ez is az apró bűnösökre pályázik, azért neveztem én ezt el adóderesnek. (Helyeslés.) És méltóztassanak elhinni, — ez ugyan csak egy fantazmagória — ha valakinek eszébe jutna, hogy a. népnevelésnek ezt a hathatós eszközét újra