Képviselőházi napló, 1906. XXIV. kötet • 1909. február 13–márczius 9.

Ülésnapok - 1906-430

358 k3i). országos ülés 1909 márczius 2-án, kedden. emeli a betéteknek állomány-összegét. Azonkívül vannak itt közpénzek, vannak itt gyámpénztárak letétéi. . . Polónyi Géza : Birói letétek ! Lányi Mór: ... és birói letétek, szóval: csupa olyan összegek, a melyek hatalmas mennyiséget tesznek ki. Mindezekből, méltóztassék elhinni, kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy, sajnos, nem az egész takarékbetét népünk vagyonosodásának és a takarékosságnak kedvező jele. (Helyeslés.) T. ház ! Ha más államokat tekintünk, akkor azt fogjuk látni, hogy például Németországnak 12 milliárd a takarékbetétje, vagyis a nemzeti vagyonnak [egy tizennegyedrésze. És sajátságos véletlen, hogy ha a mi felbecsült nemzeti vagyonunkat vizsgáljuk, azt fogjuk találni, hogy a takarékbetétek szintén egy tizennégyedrészét teszik annak. Már most, t. ház, nem lehet azt mondani, hogy ez a takarékbetét elvonja a tőkét más vállalatoktól, hogy ez gátolja, akadályozza a vállalkozási szellem felébredését, mert hiszen ismerjük a németországi vállalkozási szellem eleven lüktetését, a hol pedig a takarékbetétek szintén egy tizennegyedrészét foglalják el az egész nemzeti vagyonnak. T. ház ! Minden száz lakosra Dániában 50, Francziaországban 29, Olaszországban 19, Ausztriában 14 és nálunk, minden száz lakosra, mindössze 7 takarékbetéti könyvecske esik. Engedelmet kérek, ilyen körülmények között nekünk azon eszközök felett kellene gondolkoznunk, hogy hogyan lehetne a takarékosságnak nemes ösztönét jobban kifejleszteni a nép körében (Igaz! Ugy van ! balfelől.) és nem olyan intézkedéseket kellene tennünk, a melyek ebben a tekintetben esetleg gátló akadályt szolgáltatnak. De vegyük és tartsuk azt is szem előtt, hogy a mi hitelszervezetünk különösen takarékpénztáraink dolgában teljesen és tökéletesen elüt a külföldétől, mert a mi hitelszervezetünk berendezése olyan, hogy ezek a betétek biztosan eljutnak a hitelforgalom révén oda, a hova azt a pénzügyi bizottság is nagyon helyesen szánta, t. i. eljutnak nagyon hamar a termelésbe, eljutnak a kereskedelembe, iparba, vagy pedig, többnyire, a mezőgazdasági termelésbe. Igaz, t. ház, hogy ebből egy nagy arányú hitelexpanzió támad, a mely felett lehetne vitatkozni, hogy helyes-e vagy sem, mert azt fogjuk látni, hogy ugyanezen husz esztendő alatt a pénzintézetek váltótárczája 500 millióról 1500 millióra emelkedett. Tehát, t. ház, könnyű szerrel megállapíthatjuk, hogy hova lett az a betét, a mely itt felgyülemlett ? Mert hiszen ebből a betétszaporodásból már körülbelül egy milliárd arra szolgál, hog}' ezeket a váltóhiteleket, az ezek által képviselt hiteligényeket kielégítse. Ha tehát egy franczia történetíró feljegyezte azt, hogy a kommün idejében a barrikádokon harczolók közül minden harmadik ember zsebében egy takarékbetéti könyvecske volt, ugy mi viszont — és ezt uj és erőteljes akczióra való intelemként mondom, — feljegyezhetjük, hogy nálunk minden harmadik ember zsebében egy váltólejárati czédula van. (Mozgás.) Förster Ottó: Ne tessék személyeskedni! (Derültség.) Lányi Mór: Mielőtt tisztázzuk azt a kérdést, a mely nagyon is össze van kuszálva, hogy tulajdonképen kinek a javára esik a tőkekamatadó leszállítása, már most megállapíthatjuk, hogy a mi intézeteink, a takarékpénztárakat is beleértve, úgynevezett »mixted» intézetek, vagyis a hiteleknek minden válfajával foglalkoznak. De annyi bizonyos, hogy ha Angliában vagy Francziaországban, a hol nincsen tőkekamatadó, ezt életbeléptetnék, ugy ezt a hitelkeresők nem éreznék meg, mert ez legfeljebb az állampapírok kurzusában jelentkeznék, viszont nálunk a közönség feltétlenül "megérezné. Másrészt, t. ház, az adott esetben az adóátháritásnak egy valóságos klinikai esetével állunk szemben. Mert hogyan áll ez a kérdés ? A törvényhozásnak tulaj donképen az a czélja, tendencziája, hogy ezen tőkekamatadót a betevő fizesse, azonban eltolódik ez a körülmény, mert hiszen a pénzintézet inkasszálja ezen adót, a minek következménye viszont az, hogy a rendszerint leggyengébb félnek, vagyis az adósnak nyakába varrják. Ez tehát, ismétlem, egy valóságos klinikai esete az adóátháritásnak. Mert hiszen egy közvetlen, direkt adónál mindig az a czél, hogy az az adóalany és az adófizető lehetőleg azonos személy legyen, az a czél pedig — a mely tehát egy ilyen tárgyi, direkt adónak feltételezett adója — ezzel egyáltalában nem lesz elérhető. (Ugy van! ügy van f) Mert akárhogy forgatjuk a kérdést, t. ház, az esetek túlnyomó többségében az adós fogja viselni ezt a terhet, mert hiszen az adóátháritás a gazdasági életben hatalmi kérdés (Igaz !) és azt csak nem kell magyaráznom, hogy különösen pénzszűk időkben a hitelező és az adós viszonyában melyik az a fél, a mely inferioritásban van. (ügy van!) De tegyük fel, szupponáljuk, t. ház, hogy a betevő kapja ezt. Kapcsoljuk ki azt a kérdést, mintha itt nagy kapitaistákról volna szó, mert azt hiszem, erről nem lehet beszélni. De különben is ezek a nagy kapitalisták adózni fognak ezen kamatjövedelmük után a jövedelmi adóban, mint uj adóban. (Ugy van!) Én azt tartom, hogy tulaj donképen oly tőkékkel állunk itt szemben, a melyek súlyos kereseti viszonyok közt és nehéz munkából származtak. (Ugy van!) Holló Lajos t. barátom is utal arra, a nélkül azonban, hogy konzekvencziáit levonná, hogy népünk összegyűjtött fillérei tulaj donképen nélkülözésekből erednek, tulaj donképen egy aszkézisnek eredményei. Magam is azt tartom, hogy így van ; magam is azt tartom, hogy e tőkék ugy álltak elő, a mint azt a német közgazdasági tudomány mondja és részben el is itéli, hogy t. i. az »Vermögensbildung durch Nichtkonsum«. Vagyis a nemfogyasztás követkéz-