Képviselőházi napló, 1906. XXIV. kötet • 1909. február 13–márczius 9.

Ülésnapok - 1906-430

430. országos ülés 1909 a t. pénzügyi bizottságot ezen álláspontja miatt holmi tőkeellenességgel megvádoljuk. De másrészt mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy közgazdaságunk fejlesztésének, de különösen az önállóság és függetlenség irányában való fejlesztésének alapfeltétele, hogy a tőke és a munka egyesitett erejére támaszkodj unk. És én azt hiszem, hogy nem akad olyan naiv lélek, a ki azt hiszi, hogy a pénzgazdaság mai idejében egyébtől, mint a tőkével kellően felszerelt termelés intenzivitásától és a cselekvés bátorságától eredményeket várhatunk. Már pedig, ha e tőkeagglomerácziókra szükség van, lehetetlenség, hogy a tőkéket ideesalogassuk, másfelől pedig üssünk is rajtuk. Ez a két dolog összeférhetetlen és valamelyik irányban megállapodásra kell jutnunk. (Helyeslés balfelöl.) Másrészt azonban minden tárgyilagos és komoly kritika hiteléletünk és annak egyes tényezői felől, vagy hitelforgalmunk jelenségeiről, még akkor sem jelent tőkeellenes tendenoziát, ha a közérdek szempontjából bizonyos kifogásokat emelünk, vagy akár reformokat is emlegetünk, mert sem ezen egyének sem azok cselekményei nem állanak tabu alatt ugy, hogy azokkal és cselekményeikkel ne lehetne a kritika fegyerével foglalkozni. Ügyelnünk kell viszont arra a szempontra is, a melynek nem csekélységem akar kifejezést adni ebben a házban, mert hivatkozom Ruhlandra, a mobiltőkének a közismert ellenségére, a ki ezeket mondja : »Minden közgazdaságnak a fejlődés bizonyos fokán az őstermelés mellett szüksége van tőkére, mint egyenlő jelentőségű és egyenlő jogú tényezőre*. Én azt hiszem, hogy ez olyan auktoritás, a kinek az intelmét, determináczióját szem előtt tartva, nem tévedünk cl olyan egyoldalú irányba, a mely visszahatna közgazdasági feladataink megoldására. Épen ezért a pénzügyi bizottság jelentésében foglalt példákat nem tartom valami nagyon szerencséseknek, a nélkül azonban, hogy igazat adnék a közvélemény azon részének, a mely ezért tőkeellenességgel vádolja meg a pénzügyi bizottságot. Mert hiszen, ha visszatekintünk a tőkekamatadó történetére, azt látjuk, hogy Ghyczy Kálmán 1872-ben is beszélt e kérdésről és azt mondta, hogy (olvassa): »a takarékbetéteknél a vagyon egyéb nemei felett uralkodó vagyonról van szó«. Én ezt elavult álláspontnak tekintem, a mint különben ezt igen helyesen tegnap Éber Antal t. képviselőtársam kifejtette. 1875-ben azonban az eredeti adójavaslat nem is akarta mentesíteni ezen takarékpénztári betéteket, de az adóügyi bizottság más álláspontra helyezkedett és a következő — szerintem — talj)raesett módon igazolta ezen álláspontját (olvassa): »A takarékbetétek megadóztatása nemcsak a takarékossági hajlamot szorítaná meg, de magára a kincstár érdekeire is annyiban káros lenne, a mennyiben a tőkének kiözönlését előmozditaná.« (Helyeslés.) Ezen helyes álláspontnak a következménye volt, hogy 1875-ben 3% illeték lett megállapítva, mig az 1885 : VII. t.-cz. a mai 10%-os kulcsot márczius 2-án, kedden. 357 állapitotta meg. Ennek a történetét Éber Antal t. barátom jellemző adatokkal világította meg, és én csak egy körülményre akarom a t. ház figyelmét felhivni, arra t. i. hogy a vidéki pénzintézetek fűt-fát megmozgattak, hogy a tőkekamatadót leszállítsák, mig a fővárosi pénzintézetek alig vettek részt ebben a mozgalomban. Ez igy van. Aligha lesz tehát a nagytőke érdekeiről szó a tőkekamatadónál, ha azok a vidéki pénzintézetek mozgattak meg minden tényezőt a tőkekamatadó leszállítása érdekében. Azt pedig csak nem mondhatjuk, hogy abban az időben — én ugyan ilyen személyes ügyeket nem igen szoktam tanulmányozni — a haute finance-nak nem lett volna meg a megfelelő összeköttetése, vagy talán sok haragosa ült volna a pénzügyi bizottságban ? Az első államférfi, a ki szerintem a leghelyesebben és a legpreczizebben állapitotta meg a tőkekamatadó hatását közgazdasági és hitelviszonyainkra, az igen t. ministerelnök ur volt, a ki 1893. évi memorandumában — én csak kiragadok egy idézetet — a következőkép ir (olvassa): »A tőkekamatadó kulcsa igen magas. Egyenes adóink dolgában nem ringatom magamat abban a reményben, hogy a közel jövőben további kedvezményeket nyújthassunk, de közforgalmú érdekeknél fogva és pénzpiaezunk versenyképessége czéljából szükségesnek tartanám a takarékbetétek után fizetendő kamatadónak mérséklését... s ezt már most megfontolandónak találom*. (Helyeslés a baloldalon.) Ezt mondta a ministerelnök ur 1893-ban. Hát én azt hiszem, hogy az igen t. ministerelnök urnak nem lenne ez az állláspontja, ha ő is osztaná azok véleményét, a kik azt vallják, hogy itt nagy tőkéről van szó. De még egyéb bizonyítékokkal is szolgálhatunk ebben a tekintetben. Itt van például a takarékpénztárakban elhelyezett tőkéknek a könyvecskék számához viszonyított átlagösszege, a melyről nagyon jól tudjuk, hogy körülbelül 1700 korona között mozog. Itt van az a tény, az a faktum, hogy a könyvecskék 80 százaléka ezer koronán alóli betétekről szól. (Igaz! Ugy van a baloldalon.) Én azt hiszem, ilyen körülmények között igazán valóságos fikezió a takarékbetéteknél nagy tőkékről beszélni. (Igaz ! Ugy van!) Ha már most vizsgáljuk a takarékbetétek szaporodását, azt fogjuk tapasztalni, hogy 1886-ben egy milliárd takarékbetét volt, s húsz év alatt ez az egy milliárd 2600 millióra növekedett. Ez igen érdekes adat. Ausztriában ugyanezen idő alatt 2100 millióról 5000 millióra emelkedett a takarékbetét, vagyis perczentualiter : nálunk növekedett 260 százalékkal, Ausztriában pedig 210 százalékkal. Igen ám, t. ház, de egy kissé analizálnunk kell azt is, hogy miben állanak ezek a betétek % S akkor azt fogjuk találni, hogy itt meglehetősen sok olyan úgynevezett óvadékbetét van, a mely tulaj donképen nem takarékbetét, hanem bizonyos óvadékok czéljaira szolgál, s ez mesterségesen