Képviselőházi napló, 1906. XIX. kötet • 1908. május 20–junius 4.
Ülésnapok - 1906-337
337. országos ülés 1908 június 2-án, kedden. T/\) órák hosszat tanácskoznak, inig az / ítéletben az ily kérdést helyesen döntik el. És az ilyen felette nehéz jogi kérdés mint ténykérdés van az esküdtszék elé állítva, az esküdtszék dönt benne. Ha téved, az persze nem is nagy baj, csak az történt, hogy az a szerencsétlen a helyett hogy mint részes két—három havi fogházat kapott volna, mint tettes néhány esztendei fegyházra ítéltetik el. Szóljak a büntető perrendtartásról ? Nem hiszem, t. képviselőház, hogy legyen ember, a ki nyugodtan azt állithatná magáról, hogy e törvényt alaposan és jól tudja. És a büntetőjogi tudomány fejlődésével, a magyar büntetőjog fejlődésével miként egyeztethető össze az, hogy legfelsőbb bíróságunknál, a magyar királyi Curiánál, annyi kitűnő kriminálistánk munkája ép a perrendtartás miatt csak abból áll, hogy a hozzá került ügyekben a jogorvoslatot blankettaszerűleg vissza vagy elutasítsa, mert nincs módjában, hogy az ügyben érdemileg ítéletet hozzon. (Ugy van!) Nagyon sok dolog van még, t. képviselőház, a melyet képviselőtársaink közül mások is felemiitettek és a melyek e törvény keretében sürgősen orvoslandók lettek volna. De talán a hogy eltelt eddig 1892 óta, ugy még eltelik egynéhány évtized, a míg a törvényhozás a büntetőtörvénykönyv általános reformjával foglalkozhatik. Rátérek már most, t. képviselőház arra, a mi magában a novellában foglaltatik. És itt engedje meg a t. képviselőház, hogy a novellának egy része felett igaz és meleg elismerésemnek adjak kifejezést Ez az a rész, mely a föltételes elitéléssel, vagy helyesebben az ítélet föltételes felfüggesztésével és a kiskorúak büntetésével foglalkozik. Mert t. képviselőház ezekre az intézkedésekre nyugodtan rá lehet mondani, hogy ezeket az okosság és a szeretet sugalta. Keveset kell erre nézve mondanom, mert hiszen ez a része a novellának jóformán minden részletében megbeszélés tárgya volt már itt. Csak arra akarok rámutatni, hogy e kérdésben is hangzottak el aggodalmak, mint hogyha ez a novella túlzott humanizmusnak volna a kifejezése. T. ház, soha semmiféle büntetőjogi enyhítés föl nem merült még, a nélkül, hogy ezt a vádat, ezt az aggodalmat ne hangoztatták volna. A büntetőjognak egyik legismertebb művelője, "Wittelstädt azt mondja, hogy midőn a kinzóeszközöket eltörölték, a társadalom egy része akkor is azt mondta, hogy ez a humanizmusnak tett túlságos engedmény. Csak akkor lehet szó túlzott humanizmusról, ha ez a társadalmi jogrend sérelmével történik, ha az ilyen irányú törvényhozás a jogrend követelményével nem számol. (Helyeslés.) De a mikor ez a társadalmi jogrend érdekeinek figyelembevételével történik, akkor ezt ép a jogrend szempontjából vívmánynak kell tekinteni. (Helyeslés és tetszés.) Nálunk a társadalom úgyszólván idegenül, részvétlenül áll szemben ezekkel a problémákkal. Csupán a kiskorúakkal, a gyermekekkel szemben más a helyzet, de a bűnösökkel szemben nálunk alig látunk a társadalomban érzéket, hogy kellőképen segítségére sietnénk a tudományos haladás követelte iránynak. Nálunk még a boszuvágynak bizonyos foka él és ebből a szempontból nézik a büntetőtörvény feladatát. Ma is felhangzott az az óhaj, hogy a becsületsértést nem szabad kivenni a novella keretéből, mert akkor az egyén boszuérzete, vagy mondjuk jogérzete kielégítést nem nyer. Bocsánatot kérek, a büntetés czélja a mai felfogás szerint nem a boszu. (Ugy van!) Az az államhatalom, az a törvényhozó testület, a mely a boszut tűzné ki a büntetés czéfjául, néhány évszázaddal visszamenne, visszamenne újra az elrettentés elméletéhez, a melynél a büntetés a czél és az egyén, az ember csak eszközzé dobatik oda. Nálunk a büntetés czéljának a javításnak kell lennie, (ügy van!) annak a javításnak, a mely módot ad arra, hogy azok az egyének, a kik megbotlottak, megjavulhassanak, a társadalomból ne dobassanak ki és részükre az erkölcsi felemelkedés lehetővé tétessék, és megjavulás utján erkölcsileg és gazdaságilag ismét megnyerhetők és értékesíthetők legyenek. (Helyeslés.) Azok a rövid tartamú szabadságvesztésbüntetések, a melyek eddig szokásban voltak, nemcsak nem javítottak, hanem többet ártottak, mint használni képesek voltak. A belga javaslat tárgyalása alkalmával a rövid tartamú szabadságvesztésbüntetések ellen a legszebb indokot hozták, fel, a melyet olvastam. Ez a következőképen szólott (olvassa): »Az eljárás az erkölcsi érzés sülyedését fokozza, lealacsonyítja az elitéltet önmaga előtt is, közönyössé teszi a közvélemény iránt, és hajlandóságot kelt föl benne a visszaesésre*. Ha ezen segítünk, ha megmentjük azokat, kiket még meg lehet menteni, ebben nem álhumanizmus vezet bennünket, hanem az az okosság, hogy mentsük meg mindazt, a mit megmenthetünk. (Helyeslés.) Felmerült az a kérdés is itt, vájjon a magyar jogfejlődés szempontjából megvannak-e az előfeltételek a behozni szándékolt újításokra nézve ; nem ellenkezik-e a históriai fejlődéssel e javaslatnak iránya és nem fog-e jogbizonytalságot előidézni, ha egyes esetekben a bíróság felfüggeszti az ítélet végrehajtását. E részben rámutathatok egy olyan törvényre, a mely a régi magyar jogéletben megvolt, nemcsak a városi jogszabályban, amire Bakonyi Samu t. képviselőtársam már rámutatott. Ez az 1792-ik évi javaslat, a melynek czime Codex de delictis, a mely általános részében világosan kimondja, hogy a büntetés czélja a javítás. A fiatalkorú bűntettesekre nézve domus correctiva-ról gondoskodik; a 7—12 éves koruakra nézve pedig házi 48*
