Képviselőházi napló, 1906. XIX. kötet • 1908. május 20–junius 4.

Ülésnapok - 1906-330

168 330. országos ülés 1908 május 22-én, pénteken. elismerésünket, azonban nyújtsunk babért a küzdök segítségére siető bajtársaknak : az egészségügyi csapatoknak is. A harczolók védik a hazát, az egészségügyi csapatok pedig a haza hálájának perszonifikácziója vérző fiai iránt«. A közegészségügy jelentőségét a háború tartama alatt leginkább jellemzi, hogy tulajdonképen két nagy ellenséget győztek le a japánok, az egyik volt az orosz, a másik pedig a betegség. Most nézzük meg, hogy az egészségügyi csajkátoknál kiképzett tanítók minő eredménynyel értékesíthetik békében az egészségügyi csapatoknál szerzett ismereteiket. A statisztika szerint Oroszország és Törökország után mi viszszük el a halálozási arány maximumának nem épen irigylendő pálmáját. E halálokok közül kiemelendők a fertőző betegségek, a melyek 25%-át teszik a halálozásnak. Az orvostudománynak hathatós preventív intézkedései vannak ezen fertőző betegségek ellen. Már most kérdem én, hogy ki hivatottabb arra, hogy ezen közegészségügyi elvekre a népet kitanítsa, a népet azokkal megismertesse, mint a néppel folyton érintkező tanító? És pedig a tanitó hivatott erre az orvos mellett, de különösen a mi viszonyaink között ottan, a hol orvos nincs. A mi közegészségügyi viszonyainkat általában jellemzi az orvoshiány. Nálunk 100.000 lakosra esik 28 orvos. Helytelen a meglévő orvosanyagnak megoszlása is; a míg városokra esik az orvosoknak 42%-a, addig az ország többi lakosságára, a vármegyékre csak 58% esik. Mindaddig, a míg a helyzet a kis- és nagyközségeknek orvosokkal való ellátása tekintetében meg nem javul, addig közegészségügyi viszonyainkban, különösen a halálozási arányszám alakulásában jelentősebb változás nem állhat be. Amíg ez meg nem történik, addig kötelességünk azon fáradni, hogy a közegészségtannak általános elveit bevigyük a nép közé. Épen a meglevő orvoshiánynak tulaj donitható az, hogy a közegészségtanári intézményünk teljesen papiroson van. A mig ez az intézmény meg nem erősül, a mig ez az intézmény hivatását teljesíteni nem képes, addig igenis az orvosok mellett és különösen orvos hiányában a tanitó van hivatva arra, hogy a közegészségtannak általános elveit a népben terjessze. Kötelességünk a társadalmat felrázni közönyéből, a mely a legnagyobb fokú rezignáczióyal viseltetik a betegségek özönével szemben. És tényleg leghivatottabb erre, mint már emiitettem, az orvos mellett és az orvos hiányában a tanitó. ÍTe felelejtsük el azt sem, hogy a tanitó után könnyebben férkőzik népünkhöz az orvos és hogy a népnek a közegészségügyről való felvilágosítása az orvosok erkölcsi és anyagi érdekeinek előmozdítását is jelenti. Épen -azért, hogy ezen czélt elérhessük, adjunk alkalmat a tanítóknak arra, hogy egészségügyi csapatoknál teljesíthessenek katonai szolgálatot, hogy ott az egészségügynek általános elveit megismerjék, különösen az első segélynyújtásban tapasztalatokat szerezzenek, hogy az első kötés alkalmazása a betegek szállítása körül szerzett ismereteiket azután ugy a háborúban a hadsereg érdekében, mint a békében a társadalom érdekében felhasználhassák. A tanitó az egészségügyi csapatoknál ekként magát kiképezve jobb keze lehetne az orvosnak a községekben kötelezőleg létesítendő mentő egyesületeknél. És ha tekintetbe vesszük mindezeket, hogy milyen haszonnal járna az, ha a tanitó ezen ismereteket a közegészségügyről megszerezné, én azt hiszem, hogy semmi elvi akadálya nem lehet annak, hogy a tanítókat az egészségügyi csapatokhoz beosszuk. Talán a kivitel körül bizonyos nehézségek merülhetnek fel. A közös hadseregnél, azt hiszem, abszolúte nem lehet akadály, talán egyszerűen rendeleti utón lehetne a tanitókat mint póttartalékosokat beutalni az egászségügyi csapatokhoz. A honvédségnél ez bizonyos nehézséggel jár, mert egészségügyi csapatai a honvédségnek nincsenek. De azt hiszem, hogy a mennyiben a kormány az általam felvetett eszméknek helyességét elismeri, bizonyára fog találni módot arra is, hogy ezt a kérdést megoldásra vezesse. (Folytonos zaj. Elnök csenget.) T. képviselőház! A másik téma, a melyről szólni akarok, tekintettel az idő rövidségére, rövidre szabom beszédemet, — a katonatisztek fizetése. Megjegyzem azonban, hogy nem beszélek a katonai fizetések felemeléséről, mert bár elismerem a kérdés szocziális jelentőségét, ezúttal arra kiterjeszkedni nem óhajtok. Van ut és mód arra, hogy illetékes tényezők a katonatisztek anyagi helyzetén könnyítsenek. Ezen eszközök igénybevehetők most is, később is a menynyiben a fizetésük felemeltetnék. Be kell szüntetni azt a számtalan levonást, a melyet a tisztek fizetéséből eszközölnek. Felemelitek mindenekelőtt egy ily levonást, ez a katonai zenekarok fentartásának költsége. Igazságos dolog-e az, hogy az a katonatiszt, a ki nem tartózkodik az ezredparancsnokság székhelyén, éj>ugy hozzájárul a katonai zenekar fentartásához, .mint ki az ezredparancsnokság székhelyén van? Helyes-e, hogy ugyanannyival járuljon hozzá az a katonatiszt, a ki éveken át egyetlen egyszer sem hallja a katonai zenét, mint az, a ki rendesen napról napra élvezi a zenének lélekemelő hatását? Azt hiszem, helyesebb volna, hogyha az ezredparancsnokság székhelyén levő összes tisztekre, tekintet nélkül arra, hogy melyik ezredhez, melyik fegyvernemhez tartoznak, ha ezen összes tisztekre kivetnék az illető katonai zenekar tartásának költségeit. (Zaj.) De azt sem tartom teljesen igazságos megoldásnak. Leghelyesebb megoldás az volna, hogyha a katonai zenekar költségei egyenesen