Képviselőházi napló, 1906. XIX. kötet • 1908. május 20–junius 4.
Ülésnapok - 1906-329
114 329. országos ülés 1908 május 21-én, csütörtökön. ur kérését tehát a magam részéről is igen melegen pártolom. Ha már felszólaltam, méltóztassanak megengedni, hogy röviden reflektáljak a miniszter urnak a budget általános tárgyalásánál mondott beszédének ama részére, a mely az 1848: XX. t.-czikknek a két másik protestáns egyházzal szemben való végrehajtására vonatkozik. A miniszter ur nyilatkozata engem megnyugtatott. Megmondom, hogy miért. Maga az 1848: XX. t.-czikk alapján nyújtott segélyezés még nem lehet megnyugtató a két protestáns egyházra és azok fejlődésére. Nem lehet megnyugtató akkor, a mikor ez csak egyszerű büdzsetételt alkot, a melyet egyik esztendőben megszavaznak, a másik esztendőben azonban a többség kívánságára kihagyhatnak. Ez szerintem a protestáns egyházra veszedelmet jelent. Abban sem látnék elegendő biztosítékot, ha a 48: XX. t.-czikk végrehajtása olyképen történnék, hogy e tekintetben törvényt alkotnának. Mert ha törvényt alkotnak, a mely állandósítja a segélyezést, ez a törvény egy másik törvény által igen könnyen megváltoztatható, a politikai fejlődés jövő alakulatait ismerni nem lehet. A mit ez a többség megszavaz, azt a másik többség ugyanilyen könnyű módon hatályon kivül helyezheti. Ezért, ha a 48 : XX. t.-czikk végrehajtását nem biztosítjuk megfelelő törvénynyel és megfelelő jogi garancziákkal, ez a protestáns egyházra csak veszedelmet hozhat. Tekintetbe kell venni, hogy ma a protestáns egyház és különösen a református egyház óriási kulturális terheket visel. Az ember igazán bámulja annak az egyszerű népnek az áldozatkészségét, a mikor látja, hogy adójának 100—200 perczentjét hozza áldozatul azért, hogy papját, egyházát, iskoláját fentarthassa. Ez a nagy áldozatkészség annak a népnek a jelleméről és életrevalóságáról, jövendő fejlődésébe vetett hitéről, állhatatosságáról tanúskodik. De ha a 48 : XX. t.-czikk alapján szolgáltatott segély alapján megszűnnék, vagy csak leszállittatnék ez az adó, akkor többé nem volnánk abban a helyzetben, hogy a régi állapotot visszaállítsuk. Leszállított adót többé felemelni nem lehet, mert ez az egyház végromlását vonná maga után. Megfelelő garancziákat kell tehát keresni. Én mint jogász tisztában vagyok azzal, hogy a társadalmi, az állami és a jogi életben abszolút garancziákat találni nem lehet. Ezzel, mint emberi dologgal számolni kell. De bizonyos az is, hogy keresnünk kell a jogilag lehető legtöbb relatív garancziát nyújtó intézményeket. E tekintetben én voltnm bátor egy eszmével előállani: nevezetesen azzal, hogy ne közjogi törvény által biztosittassék az 1848. XX. t.-cz. alapján nyújtható segély, hanem egy olyan törvénynyel, a mely bizonyos magánjogi garancziákat rejt magában. Mert mig a közjogi törvény egyszerűen megváltoztatható, a magánjogu garancziát nyújtó törvény esetében, a hol bizonyos magánjogi természetű biztositék nyuj tátik, ilyen közjogi alapon a törvényeket, s a viszonyt többé megváltoztatni nem lehet. Én igenis elképzelem azt az esetet, midőn az ilyen magánjogi természettel biró segélyezések is, bizonyos nagy események idején, pl. forradalmak alkalmával megdőlhetnek, de az ilyen eshetőségek alkalmával mindenre el kell készülve lennünk; utóvégre nagy forradalmak által nemcsak egyes testületek, de maga az állam is megdőlhet; azonban igenis el kell mennünk a garancziák terén addig a legvégső pontig, a meddig a segély biztositható. Akkor az volt az eszmém, hogy az állam a magánjogi természetű viszonyt akkép létesíthetné, hogy a megfelelő járadékot tőkében biztosítaná az egyházak részére, nevezetesen, ha például 3 millió korona az az évi segély, akkor ezen 3 millió koronának megfelelő járadék tőkében, pl. koronajáradékban, alapitványszerűleg biztosíttatnék az egyháznak. Akkor azután az állam és az illető egyház között mintha ezen az alapon az állam adóssává válnék az egyháznak, nem többé közjogi, hanem magánjogi viszony létesíttetnék, és az állam ebbeli kötelezettsége úgyszólván csak akkor szűnnék meg, a midőn az államnak mindenféle magánjogi kötelezettségével le kellene számolnia, t. i. az állami élet végső szakának, végitéletének órájában. E tekintetben megnyugtatásunkra szolgál gr. Apponyi Albert t. miniszter ur ama kijelentése, hogy az 1848: XX. t.-cz. fokozatos végrehajtása érdekében az állami költségvetésbe felvett összegeket állandósítani akarja a törvényhozás utján, még pedig oly módon, hogy az abban részesedő egyházak ahhoz alapitványszerű tulajdonjoggal bírjanak. Abban, hogy ilyen tulajdonjoggal bírjanak, azt a gondolatot látom kifejezésre jutni, a mely én előttem is lebegett, és azt hiszem, hogy e tekintetben a kultuszminiszter ur a lehető legjobb utón jár. Látszik ebből is, hogy az egyházak érdekét a legnagyobb hévvel, s a lehető legnagyobb szeretettel ölelte fel; látszik, hogy neki az a czélja, hogy az 1848 :XX. t.-cz. végrehajtása tárgyában a lehető legnagyobb garancziát nyújtsa az egyháznak. Még egy másik dologról is meg kell emlékeznem. Nagy viszály tárgyát képezte az 1848: XX. t.-czikk 2. §-ának végrehajtása, a mely a visszonosságról szól. Ez a t.-czikk is az u. n, kerettörvényekhez tartozik, mint a legtöbb 48-as törvény, a megyek az elvet proklamálják, azonban az elvek végrehajtásáról és ezen végrehajtásnak intézményszerű garancziájáról nem gondoskodnak. Nos hát, a t. miniszter ur kijelenti azt, hogy ennek végrehajtásáról megfelelő intézményekkel akar gondoskodni. Azt hiszem, hogy e tekintetben is igen helyes utón jár a kultuszminiszter ur, és a magam részéről mint protestáns ember s mint az egyháznak egyik tagja
