Képviselőházi napló, 1906. XVII. kötet • 1908. márczius–április 10.

Ülésnapok - 1906-307

307. országos ülés 1908 április 6-án, hétfőn. 391 egy kérdésnek győzedelmében, a melyet különben perhorreskál, akkor alkalmat adunk a politikai közvéleménynek, hogy a maga bírálatát egyénileg is megtegye és lehetővé teszszük, hogy minden pártember, mielőtt bizonyos politikai kérdésben szavazatával állást foglal, megfontolja azt a dolgot, mert egyénileg is le kell adnia szavazatát. Ezért én általános parlamenti szempontokból teljesen kivihetetlennek és helytelennek tartom a névszerinti szavazásnak ilyen feltételekhez való kötését. A tényleges, az országban lévő politikai tekintetek is arra késztetnek, hogy minden erőmből tiltakozzam az ellen, hogy száz szavazathoz köttessék a névszerinti szavazás. Ne méltóztassék figyelmen kiviil hagyni azt, hogy ez a képviselőház tulaj donképen a Szent István koronája birodalmának képviselőháza, a mely képviselőházban Horvát-Szlavon-Dalmátországok 40 képviselővel vannak képviselve. Ha már most száz szavazathoz kötjük a névszerinti szavazást, a horvát-szlavon-dalmátországi képviselők, illetőleg az ő pártjuk részére teljességgel lehetetlenné teszszük azt, hogy valamikor névszerinti szavazást kérhessenek. Kérdem én: helyes-e, okos-e, hogy ilyen házszabályrevizióban olyan intézkedést tegyünk, a mely esetleg konfliktusoknak a forrása lehet ? Méltóztassék figyelembe venni, hogy azok a horvát-szlavon-dalmát képviselők, a kik itt vannak, nem képeznek egy olyan, történetesen a politikai elvek által létesített pártot, a melyről kimondhatjuk, hogy az ő politikai elvük sikertelensége az, ha nem birnak száz taggal és nem kérhetnek névszerinti szavazást, tehát nem védekezhetünk azzal, hogy miért nincs száz emberük, hogy névszerinti szavazást kérhessenek, nem védekezhetünk velük szemben azzal, hogy tessék a politikai elvek harozában oly agitáeziót kifejteni, tessék olyan munkálkodást kifejteni, tessék olyan politikai elvet vallani, a melyek alkalmasak arra, hogy a önök pártját számban megnöveljék, hogy az ország közvéleményét megnyerjék és megszerezzék önöknek az illető számot, a mely szükséges arra, hogy hathatós parlamenti harczot folytathassanak. Velük szemben nem mondhatjuk ezt, mert ők közjogi intézményileg csak 40 képviselővel vesznek itt részt, tehát ki van zárva annak lehetősége, hogy ők 40-ről százra növekedjenek. Ha ez igy van, a mi szempontunkból, a szűkebb értelemben vett Magyarország szempontjából helyes-e, czélszerá-e, politikailag indokolt-e az, hogy egy ilyen mellékes intézkedéssel elzárjuk őket annak lehetőségétől, hogy bizonyos parlamenti ténykedésekben részt vegyenek, hogy bizonyos parlamenti eseményeket előidézhessenek ? Én nem szegődöm az ő képviselőjüknek, nem szegődöm az ő ügyvédjüknek, mert hiszen alkalmasak ők arra, — bebizonyították — hogy az ő igazukat védjék. De, mint a szűkebb Magyarország képviselője kérdem : helyes-e az a politika, hogy most fogjuk magunkat és inczidentaliter egy ujabb közjogi vitakövet dobjunk abba a viszonyba, a mely viszony köztünk és köztük van ? Helyes-e az, hogy egy ilyen intézkedéssel, a mely különben is politikailag és parlamentileg nem c^élszerű és nem helyes, egy ujabb vitaanyagot dobjunk be, hogy egy ujabb regnikoláris bizottságot keressünk, hogy ujabb sérelem felpanaszolására adjunk alkalmat azzal, hogy esetleg ebben a Nagy Emil-féle indítványban száz szavazathoz kötjük egy olyan parlamenti intézkedés megtehetését, a mely parlamenti intézkedés különben feltétlenül szükséges reájuk nézve a politikai élet fejlődése, a parlamenti ellenőrzés és az erkölcsi felelősség viselése következtében ? Hisz nagyon jól tudjuk, hogy a népek harcza, a népek küzdelme, a népek fejlődése abban áll, hogy mindenki a maga igazának fegyvereit viszi harczba, mindenki szolgálatában áll saját individualitása fejlődésének. Ennek következtében természetszerű, hogy mindenki görcsösen védi azt a jogot, a melyet neki a fejlődés, a történelem, a jog és a törvény ád. Most már rossz néven vehetjük-e tőlük azt, ha ezen intézkedés alapján, a mely száz szóhoz köti a névszerinti szavazást, azt fogják mondani, — ujabb közjogi sérelmet csinálva belőle — hogy mikor mi bejöttünk a képviselőházba 1868-ban, abban a hiszemben jöttünk be, és azért irtuk alá azt az úgynevezett carta biancát, — a mely nem tudom, mennyiben volt carta bianca, mennyiben nem, — mert abban a szuppoziczióban voltunk, hogy ezzel a 40 képviselővel képesek leszünk mindarra a parlamenti ténykedésre, a mely más politikai pártoknak és más politikai alakulatoknak módjában áll ? De ti most megváltoztattátok ezen álláspontot, most 40 ember nem elég, mint eddig volt, hanem szükséges fOO. Itt oly közjogi sérelem esett rajtunk, a melynek orvoslását feltétlenül követeljük. (Zaj. Elnök csenget.) Kérdem tehát, t. ház, czélszerű-e, okos-e, hogy mi ilyen mellékkérdéssel, egy bizonyos számhoz való görcsös ragaszkodás következtében esetleg oly politikai bonyodalmat idézzünk elő, a mely más nagy, országos kérdések megoldását fogja esetleg lehetetlenné tenni, vagy a melyek miatt esetleg más kérdések megoldása fog napirendre kerülni ? Szükséges-e akkor, a mikor tényleg szanálni akarjuk a parlamenti életet és annak működését, hogy ilyen közjogi dologba ütköző és más politikai pártokat sértő intézkedéseket tegyünk ? Én azt hiszem, hogy ez teljesen felesleges, felesleges pedig azért, mert én azt tartom, hogy a parlamenti életnek megakasztó] a a névszerinti szavazások sohasem voltak. Elvittek órákat, vagy talán napokat, de sohasem vittek el hónapokat. A névszerinti szavazás eddig mindig csak a vita végén történt, és akármennyi módosítás adatott is be, az elnöknek meg van adva az a diszkreczionális joga, hogy azokat kérdésre feltegye, és igy teljesen Id van zárva, hogy a névszerinti szavazással valami nagyobb időpazarlást el lehessen érni. De tegyük fel, hogy tényleg szükség van arra, hogy a névszerinti szavazást megnehezítsük. Kérdem : szükséges azt oly számhoz kötni,